2013. december 8., vasárnap

Játék a könybemutatóig

Elkezdődött a visszaszámlálás! Egy hetet kell már csak várni és kapható lesz a Hanna örök, a Szívritmuszavar folytatása. Addig is egy kis játék a leghűségesebb rajongóknak!

A nyeremény: szabadon választható, hogy Szívritmuszavar vagy Hanna örök könyvet kérsz és persze az is, hogy kinek a nevére kéred dedikáltatni, így akár karácsonyi ajándéknak is kiváló, ha neked már megvan az egyik (vagy mindkettő meglesz).

A feladat egyszerű, de egy kis kreativitást sem nélkülöz. Írjátok ki a FB adatlapotokra a kedvenc idézeteteket a könyvből, vagy ha nincsen meg a könyv, akkor azt, miért szeretnéd elolvasni. Válasszatok hozzá google-ról egy szép képet, ami szerintetek a lehető legjobban tükrözi a könyv hangulatát. Lehet benne szív, szerelmes pár, gesztenye, fiatal társaság, rátok bízom! Aki szeretné még kreatívabb tenni, az fényképezhet vagy rajzolhat is. Az állapot legyen nyilvános.
Aztán írjátok be a FB oldalamon a játékkiírás alá egy kommentbe, hogy Szívritmuszavar vagy Hanna örök, aszerint, hogy melyik könyvet szeretnétek megnyerni. Én pedig december 14-én este ki fogom sorsolni, hogy ki nyerte meg a könyvet és dedikálva postázom neki karácsonyig.

Akkor indulhat a játék? START! :-)

 

 
 

2013. december 3., kedd

2013. december 1., vasárnap

Karácsonyi szösszenet

Bár még kicsit messze a karácsony, de ha ti is úgy szeretitek, ahogy én, akkor tudjátok azt is, nem lehet elég korán kezdeni a ráhangolódást. Van egy régi kis írásom, amit egy újságban jelent meg jó néhány évvel ezelőtt, de azt hiszem, ma is aktuális. Olvassátok olyan szívesen, amilyen szívesen adom nektek! :-)



Boldogsag.hu

- Szia!
- Szia.
- Azt hittem, már sose jössz.
- Ne kezdd már megint! Sokáig dolgoztam, jó? Éppen elég, hogy az egész napos monitorbámulás után hazaesek és az az első dolgom, hogy bekapcsolom a számítógépet, hogy veled beszélgessek egy fél órát skype-on.
- Tudom, kislányom.
- Akkor ne mondogasd! Örülök, hogy letettem a munkát. Minden nap csak a hajtás! Alig, hogy lefekszem, már kelhetek is fel. Elegem van!!
- Nem gondoltad meg magad? Holnap még felszálhatnál egy vonatra. Megnéztem neked, délben és kettőkor is indul egy. Délután már itthon is lehetnél. Sütöttem bejglit. És a kedvencedet is a lúdláb szeletet. Vettem egy kis fát a vásártéren, feldíszítettem neked. Úgy várlak haza, kislányom.
- Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Négy órát utazni oda, négy órát vissza, ráadásul holnap szenteste, biztosan tele lesznek a vonatok, nem bírom a tömeget. Ráadásul holnap is bemegyek dolgozni. És mi lesz, ha az ünnepek alatt romlik el valami? Onnan, hogyan tudok bemenni a céghez, mi? Miért nem jössz inkább te?
- Tudod, hogy az állatokat nem hagyhatom itt. Picur is úgy vár, képzeld, minden cipőkopogásra kifut a kapuhoz, hátha te jöttél meg!
- Idén nem lehet, értsd meg. Talán jövőre. Félre kell tennem minden pénzt, ha egyszer itt akarom hagyni ezt az albérletet.
- Megértelek, kislányom, hogyne értenélek meg. Tudom, hogy te mindig jól döntesz. Akkor talán elküldhetném neked a bejglit csomagban. Még nem késő...
- Nem kell, ne erőltesd magad! Már rendeltem bejglit a bejgli.hu-ról, karácsonyfát a karacsonyfak.hu-ról és ajándékot is neked az ajandekok.hu-ról.
- Nekem az lenne a legnagyobb ajándék kislányom, ha hazajönnél. Évente egyszer, ha látlak. Amióta apád meghalt két éve, egyedül vagyok. Nincs senkim csak te. Az ünnep csak veled ünnep...
- Értsd már meg végre, nem lehet! Alig négy éve dolgozom az irodában, muszáj bizonyítanom, hogy maradhassak és előléptessenek! Nem vehetek ki szabadságot, nem törődhetek a gyengeségeimmel, most a karrieremre kell koncentrálnom! Majd néhány év múlva már lesz időm pihenni is, akkor majd gyakrabban megyek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem érted meg, mi a jó nekem!
...
- Anyuci?
- Igen, kislányom?
- Ugye, azért tudod, hogy szeretlek?
- Tudom.
- És ugye, holnap is fellépsz majd egy kicsit beszélgetni?
- Hát, persze, kislányom. Én mindig itt leszek neked, ha szükséged lesz rám.


Hoztam egy képet is nektek a történet mellé: Anyuval mosolygunk :-)

2013. november 18., hétfő

Borító, bemutató és más apróságok

A megjelenéssel kapcsolatos friss infók:
előreláthatólag november harmincadikán kerül a nagykerekbe a Szívritmuszavar folytatása, a Hanna örök, pár nap után elérhető lesz a könyvesboltokban. A kiadó webshopjában viszont már előbb rendelhető lesz. Itt kell majd csekkolni a friss infókat:
http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/zakaly-viktoria-szivritmuszavar-2-hanna-orok-6561

És igen, jól látjátok, elkészült a végleges borító is! Németh Balázs és Egyed Regina munkája nyerte el a kiadó tetszését, a kész borítót itt láthatjátok, nekik pedig ezúton is gratulálunk:


Gyertek el a könyvbemutatómra! December 15-én Budapesten (helyszín még egyeztetés alatt) 15 órakor lesz. Nemcsak velem találkozhattok: Tavi Kata, On Sai és Andrew Lucas McIlroy is ott lesz. Mesélünk, kérdezhettek, lehet velünk fotózkodni és persze mindent aláírunk, ami a kezünk ügyébe kerül :-) A könyveinket 20 százalékos kedvezménnyel lehet megvenni a helyszínen, ez is nagyon szuper! :-)
Regisztráljatok, hogy tudjok, hányan jöttök!

https://www.facebook.com/events/547477541995622/


2013. november 3., vasárnap

Eredményhirdetés

Ahogy ígértem, eredményt hirdetek a borító készítő játékban.
Szebbnél szebb képeket küldtetek nekem, de ami még dicséretesebb, hogy ötletes és nagyon alaposan kidolgozott darabok is szép számban voltak köztük, amit külön köszönök nektek, mert látszik, sok időt belefektettetek a munkába. :-)
Legszívesebben mindegyikőtöket első helyezettnek nyilvánítanám, és mindegyik borító díszíthetné a könyvet, aztán majd az olvasó eldönthetné, melyiket veszi meg :-P Ezért én nem is szeretnék első helyezettet hirdetni, csupán a hat nekem legjobban tetsző borítót emelném ide ki és köztük sem tennék rangsort. Sok minden számított a választásomnál: a lájkok száma, a kommentek száma és tartalma és persze leginkább a személyes ízlésem (ez utóbbira nincs mentségem, egyszerűen ezek a képek fogtak meg a legjobban).








S hogy melyikből lesz majd a hamarosan megjelenő Hanna örök borítója? Mert még versenyben van az összes borító, nemcsak azok, amelyeket én kiválasztottam most. Ezt még nem tudni, de ígérem, hamarosan kiderül...

2013. október 16., szerda

Készítsetek nekem szép borítóterveket!

Végre valahára eljött a borítókészítés ideje :-)

Én most nagy munkában vagyok, Hannával kelek, Hannával fekszek, de hogy ti se unatkozzatok, várom az általatok készített borítóterveket a Szívritmuszavar folytatásához. Részleteket a kéziratból olvashattok a blogomon, illetve a fülszöveget is megtaláljátok, de az egyelőre még nem végleges.
Szeretnék egy ugyanolyan csodálatos borítót, mint amilyen az előző volt. Nem ragaszkodok a román modellhez, Adelina-hoz, de természetesen, gondolkodhattok benne is. A második részben nagyobb hangsúlyt kap a férfi főszereplő (sőt, nevet is!), ezért ő is rákerülhet a borítóra, nem kell már elhomályosítani vagy elszürkíteni.
Legyetek kreatívak és nagyon ügyesek, hogy a lehető legszebb borítóval kerülhessen a könybesboltok polcára az én Hannám.

Te milyennek képzeled Hannát? Itt az ideje, hogy megmutasd!

Várom a borítóterveket (fejenként maximum kettőt) a zakalyviktoria@freemail.hu e-mail címre és majd onnan töltöm fel őket a FB adatlapomra, ahol természetesen, lehet rá szavazni. A legjobb borító készítője méltó jutalomban részesül :-) Természetesen, azt is nézni fogom, melyek kapják a legtöbb szavazatot. A képeket november 1-jéig várom, közben folyamatosan töltöm fel őket az adatlapomra. (Akik már elküldték nekem a tervüket korábban, kérem őket, küldjék el újra!)

Meséljétek el egy képpel Hanna és szerelme történetét! :-)

2013. szeptember 15., vasárnap

Gondolathármas: előkészületek

Hogyan készülünk egy új regényre? Ennél aktuálisabb nem is lehetne a kérdés, hiszen a Könyvmolyképző Kiadónál a legtöbb író ezekben a hetekben, hónapokban úgy veri a klaviatúrát, mint vasárnap délelőtt a háziasszonyok a húst.
Ugyanis az őszi-téli megjelenések előtt az olvasók csupán annyit érzékelnek, hogy az írók borítókészítő játékot hirdetnek, egyre gyakrabban és egyre hosszabb részleteket tesznek fel a megjelenő művükből, de az előtte levő munkát már csak az író közvetlen környezete ismeri. Vagy még az sem.
Ugyanis az írói munka legnagyobb része fejben dől el. Ott találja ki ugyanis a történetet, a szereplőket, a címet és úgy általában mindent. De ha azt kérdezitek tőlem, hogyan készülök egy regényre, akkor még ennél is mélyebbre kell mennünk.
Az írás ugyanis olvasással kezdődik, még pedig más írók regényeinek olvasásával, különösen hasonló zsánerben alkotókéval, de nem kizárólagosan. Innen lehet ötletet meríteni (ami nem egyenlő a lopással, hiszen az eredetiségre való törekvés nagyon fontos), tanulni írástechnikát, és persze nem utolsó sorban szórakozni. Hiszen mi lehetne jobb kikapcsolódás egy szintén író számára?
Én emellett nagyon sok filmet is nézek, egyrészt szintén ötletgyűjtés céljából, másrészt a dramaturgia miatt is. A történetvezetés persze teljesen másként működik könyvben és filmen, de az alapdolgok (arányok, feszültségkeltés, párbeszédek stb.) hasonlóak.
Az olvasás, filmnézés, zenehallgatás vagy éppen a mindennapi élet és helyzetek során eszembe jutó dolgokat lejegyzetelem. Mivel nincsen erre rendszeresített jegyzettömbön, ezért az első utamba kerülő papírszeletre, amiket aztán egy mappában gyűjtök mindaddig, amíg rendszerezésre nem kerülnek. Ha ugyanis már úgy érzem, elegendő munícióm van egy regényhez vagy legalábbis a sztorihoz, akkor ezeket a kis fecniket kijegyzetelem egy-két oldalra, itt már rendszerezve: bevezetés, karakterábrázolás, megszólalás, tanulság stb. Ekkor már a kontúrjai megvannak a készülő műnek. Ezután kezdődik a kontúrok kiszínezése.
Szabó Magda azt mondta, ő úgy ír regényt, hogy tudnia kell, mi lesz az utolsó mondat. Ez velem is hasonlóan van, a történetnek szükséges, hogy legyen egy íve és a mondanivalónk legnagyobb része a végén csúcsosodik ki. Egyébként is, az első és az utolsó mondat leírása a legnehezebb és legszebb dolog is egyben a regényírásban. Tehát jó tudni, mi lesz a történet gerince és hol véget a szál, ez akkor is fontos, ha folytatásról van szó. A fejezetek vége is fontos, ide általában olyan horgot érdemes tenni, ami arra készteti az olvasót, hogy ne tegye le, olvassa tovább, de a fejezetek közti szünet pont azt az őrülethez közeli állapotot idézi elő, mint amikor kedvenc sorozatunk évada valami kérdőjeles véget ér.
A jó történet és a karakterábrázolás persze nem elég, érdemes folyamatosan képezni magunkat írástechnikailag is, ehhez pedig a szakkönyveket érdemes bújni és nem árt elvégezni néhány írással foglalkozó kurzust is. Ugyanis, ha megvan a téglánk, az még nem elég, habarcs nélkül aligha fog egymáshoz tapadni és így összedől a falunk.
Ha ez mind megvan, akkor leülök és néhány hétre szorosabb kapcsolatba kerülök a laptopommal. Egészen konkrétan szinte összenövünk. Ilyenkor kikapcsolok a külvilág számára, nem szeretem a zenét, a zajt, bármiféle zavaró körülményt magam körül. Ha jól végeztem előtte a gyűjtési munkát és a kellő hangulatom is megvan hozzá, maga a regény megírása már nem vesz olyan sok időt igénybe, a Szívritmuszavar például hat hét alatt írtam meg munka mellett.
Érdemes elolvasni, hogy esetleg írói példáképeink, vagy úgy általában más írók hogyan írnak, de ne feltétlenül ebből induljunk ki. Aki írt már szakdolgozatot vagy készült vizsgákra, tudja, mindenkinek más módszer válik be, a lényeg, hogy az írás ne legyen nyűg. Ha úgy ülünk a klaviatúra elé, hogy rossz a kedvünk, akkor azt az olvasó is érezni fogja, hogy nyögve született a mű.

Lessetek be Kemese Fanni és Helena Silence blogjába is!

http://www.kemesefanni.blogspot.com http://www.helenasilence.blogspot.com

2013. szeptember 5., csütörtök

Újabb részlet - mi készül itt? :-)


-          Elmegyünk enni valamit, de pedig közben mesélj nekünk arról az éjszakáról. Tudnunk kell minden egyes momentumát, minden egyes okát.

-          Igen, meséljen nekünk – kérlelt Gábor is most már. Mindketten szemtelenül fiatalok voltak, egy olyan korban élhetnek majd, ahol a szerelem megmarad az olcsó romantikus filmek kiváltságának, és ahol a szép szavak helyét a könyvek helyett a képeslapok veszik át. Sosem fogják átélni azt, amit én éltem át, ez nemcsak az ő hibájuk. Mégis el kellett nekik mondanom, valahogy.

-    Akiket játszatok most, az két egyszerű fiatal. Próbáljunk most nem foglalkozni a múltjukkal vagy a jövőjükkel. Koncentráljunk a jelenre, hiszen ők is ezt tették. Tudnotok kell, hogy ez az éjszaka változtatott meg mindent, mindent, ami kettejük között történhetett, mindent, amit addig magukról hittek és mindent, amit a körülöttük levő világról csak tudni véltek. Az az éjszaka volt az azutáni életük első napja. Nem készültek rá, nem tervezték, csak úgy megtörtént, egyik pillanatról a másikra, ahogy a virág elveszíti a szirmát a nyár utolsó napjaiban. Birtokolhattak ők azon az estén mindent, egymás testét, lelkét, gondolatait, de az időt nem. Mégis, semmit sem akartak jobban, mint azt, hogy ez az éjszaka örökké tartson, hogy soha többé ne legyen reggel. Hogy féltek-e a lebukástól? Azt hiszem, életünk legboldogabb pillanataiban egyikünk sem fél ettől, olyankor nem számít más, azért azok a legszebb percek és órák. Ritka az, amikor úgy telik el egy éjszaka, hogy nem érzed a nappal súlyát és a reggel közeledő terhét, hanem csak a másik rezdüléseit vadászod az éj jótékony paplanja alatt. Tudtak arról is, bűnt követnének el, ha megtennék, és ez volt az egyetlen, ami visszatartotta őket. De azt is tudnotok kell, a testi szerelem csak egy része az egyesülésnek, néha éppen elég egy pillantás is, hogy két ember örökre összeforrjon. Fizikailag nem lettek egymáséi akkor, de a testük ezután mindig úgy kívánta a másik testét, mintha az ősidők alkonyán egy anyagból formázták volna ki őket, s azóta mindkettő a másikért kiáltana, míg csak el nem jön az a perc, hogy ismét egyesülhetnek. Ha voltatok már valaha szerelmesek, vagy éreztetek hasonlóan erős érzést valaha az életetekben, akkor azt felejtsétek el. Mert ez több volt, mindennél több és semmi mással össze nem hasonlítható, mert minden szerelem különleges és egyedi a maga módján, azt nem lehet a saját érzéseinkből összeállítani vagy kikeverni. Mások érzéseit mi nem tudjuk reprodukálni, de még megérteni se. Ami akkor azzal a két emberrel történt, különleges és egyedi volt, többször nem történhet meg, soha, senkivel, ahogy ti sem tudjátok visszaadni most még a halvány visszhangját sem, de én mégis arra kérlek titeket, hogy bármennyire is lehetetlen, próbáljátok meg és úgy nézzetek egymásra mostantól, mintha a másikban azt látnátok, amit az előbb elmeséltem nektek.

2013. augusztus 7., szerda

Egy levélváltás a Hanna örökből

… Fojtsa inkább tollba a bánatát. Nem hiszem azt, hogy van olyan, amit ne lehetne helyrehozni, döntés, amit ne lehetne újra átgondolni és szavak, amiket nem lehetne jóvátenni. Az élet, bár kevés tapasztalatom van még e téren, bevallom, rövid, úgy hírlik, s mint ilyennek általában meg kell adni a módját, még pedig olyan dolgokkal, ami az embert élteti. Ha boldog akar lenni, legyen az, ne hagyja, hogy valamilyen buta érv vagy gondolat elvegye ezt magától. Ha pedig hagyja a boldogságot a karjaiba zuhanni, az ihlet is megjön. Én ezt szeretném már látni. Nemcsak magának vannak nehéz szívügyei, ha nem sértem meg persze ezzel a kijelentéssel. Elszalasztottam életem, nem nagy, hanem egyetlen szerelmét, egy buta félreértés miatt. Fiatalok voltunk mindketten és én rossz utat választottam. Úgy nehéz dönteni, utólag már ezt kell, hogy mondjam, hogy a felek nincsenek tisztában azzal, amire készülsz, sőt, magam sem tudok úgy dönteni, hogy mindent tudjak, mit teszek kockára. Lavina lett volna és megnyugvás is, ha arra az útra lépek, ahol az a lány várt rám. Meggondolatlan is lehettem volna olyannyira, amennyire gyávának tűnök neki talán utólag. De sohasem játszottam az érzéseivel, mert akkor a magaméval is játszottam volna. Sosem ígértem semmit neki és, nem bíztattam, mert bíztatni csak úgy lehet, ha te magad is teljesen hiszel benne. De megesküdtem neki és mindenre, ami szent, hogy nem bántom többé soha. Elmondok magának egy örök igazságot, jól jegyezze fel, ha akarja: a szívünk rossz, javíthatatlanul. Ami nincs az emberben, azt nem lehet előhozni. Ami előjön, az benne volt, azt nem a helyzet okozta, az csak előhívta azt, ami már ott volt. A szívünk diktálja a jót és a rosszat is, és mi akképp cselekszünk. Sokszor utóbbiként… Talán segítettem valamit, ha csak egy kicsit is. Amennyiben a válasza még mindig nem a további versekre, akkor kérem, keressen fel majd üres óráiban az egyik budapesti kórház pszichiátriáján.
Üdvözlettel:
Még mindig Beck Illár

Persze a válasz nem sokáig váratott magára.

Kedves Illár!
A sós vagy inkább a csípős levest szereti-e jobban, mert szívesen főzök magának és be is vinném a megadott kórházi címre. Továbbá jelentem, lassan nekiállok egy vastag zokni kötésének is, már meg is van hozzá a gombolyagom. Úgy sejtem, fázni fog a lába esetleg a gumiszobában. Szakmázzunk egy kicsit, ha már itt vagyunk. Nem vagyok igazán megelégedve a mai könyvek adta irodalommal, és nem gondolom, hogy a verseim olyan Ady szintű aranybevonatú karcok lennének, melyeket nem megírva, az utókor lesz szegényebb. Ilyen könyveket adnak az olvasók kezébe, amilyeneket sokszor a kirakatban látok? Akkor köszönöm, inkább elfelejtek olvasni. Hogy miért nem tudok írni? Az ok ugyanaz, amiért nem tudok szeretni sem, mert képtelen vagyok már szeretetet adni, sőt, kapni is. Érzések és élmények nélkül pedig az ember képtelen a papírt megtölteni szavakkal. Pedig mindig szerettem őt. Még akkor is, amikor bántottam, sőt, akkor szerettem a legjobban. Mert azt akartam, hogy fájjon neki, nagyon fájjon neki minden, ami én vagyok. Aki nem szeret mást, és már magát sem, az képtelen írni, mert még a keservét sem tudja szavakba fojtani. Ugyanis már nem tudom, hol kezdődik ő, s hol végződöm én, minden szavam az övé, a gondolataim azokból az álmokból intenek vissza nekem, amiket vele álmodtam még. Én már nem akarok sok mindent ettől a világtól, csak nyugalmat és békességet, túlélni a napokat újra és újra, amíg az örök kéz végleg le nem zárja a szememet. Nem keresem a boldogságot, az sem engem, és én már megtanultam a sors mozdulataira várni, mert a terveimet mindig elfújta a szél. Lesz, ami lesz, én a víz felett maradok. Ja és ha egy mód van rá, szeretnék a mennyországba jutni.

Baráti (?) üdvözlettel:
Aki már nem vár a csodákra

Ui.: Érzet már valaha olyant, hogy egyszerre akar megölelni és megütni valakit? Ígérem, ha egyszer személyesen is találkozunk majd, azért visszafogom magam.

2013. augusztus 2., péntek

2013. július 28., vasárnap

Gondolathármas - karakterek

Ebben a nagy kánikulában újra eljött a Gondolathármas ideje. Ezúttal a karakterekről és a születési folyamataikról írunk nektek. Feltétlenül látogassatok el Fanni és Helena blogjára is!
http:/kemesefanni.blogspot.hu  /http://helenasilence.blogspot.hu/



A karakterek formálása az egyik legfontosabb a világ ábrázolása és a cselekmény vezetése mellett, ha szeretnénk olvasmányos és jó regényt írni. Én sokkal többet foglalkoztam korábban az érzelmek, a gondolatok megjelenítésével, különösen a főszereplő(k) esetében. A cselekmény és a háttér megszerkesztésére sokkal nehezebben vettem rá magam, mert úgy gondoltam, kevésbé fontos. Ha viszont a karakterek kitalálására gondolok, most már elsősorban eseményeket és színtereket látok.
Egy karaktert nem tudsz jobban jellemezni, mintha megmutatod. Nem kell elmondani, hogy Hanna hűséges volt, hanem írni kell egy olyan jelenetet, amiben a lány nemet mond egy másik férfinak. Ez viszont sokkal nehezebb, mint szimplán leírni a tényeket és betukmálni az olvasó szájába. Érzékeltetni azt, hogy valaki milyen, nagyon nehéz. De erre is vannak apró trükkjeim. Ha kitalálok egy új szereplőt, akkor van tíz-tizenöt kérdésem, amit felteszek vele kapcsolatban: mi lehet a hobbija, mi az, amin tudna sírni, ki a legjobb barátja, mit bánt meg életében, kinek nem tudna hazudni stb. Próbaképpen érdemes egy barátodon elvégezni ezt a játékot, akit nagyon jól ismersz. Ezek a karakterrajzok fontosak, ha alaposan ki akarok dolgozni egy szereplőt, különben ellentmondásosan viselkedhet.
Nagyon fontos, hogy mindenkinek akarnia kell valamit a regényben. Legyen egy dolog, ami mozgatja, motiválja a történet folyamán. Ezt viszonylag nehéz meghatározni, de meg kell próbálni, hiszen, ha nem értjük a szereplő indítatását, nehéz megírnunk őt.
Az egy-két-három főszereplő mellett még ki kell dolgozni a mellékszereplőket is, akiknek ugyan nem kell olyan részletes jellemrajzot készíteni, mint a főhős(ök)nek, de a történetbeli szerepük kapcsán néhány jellemvonásukat meg kell adni. Ilyenkor a legnehezebb szerintem, hogy ne essük a sablonok csapdájába. Például a taxisofőr csak nagyszájú és arrogáns lehet, a konyhás néni erős testalkatú és jókedélyű. Az olvasót nehéz, de nem lehetetlen meglepni: akár a főhősnek is adhatunk a regény közepén egy olyan tulajdonságot, ami teljesen ellentétbe áll az addigi jellemzésével. Mondjuk egy jó kislány egy húzásra megissza a kupica vodkát. Mert a karaktereink, ahogy mi, emberek sem vagyunk fekete-fehérek. Jó téma, ha például egy rossz fiúról, aki csak ártani tudott másoknak, hirtelen felemel egy kiscicát a földről és visszateszi az anyamacska mellé. Az ellentétekkel tudjuk a legjobban megmutatni egy karakter bonyolult jellemét. Az egyszerű karaktereket hamar kiismeri az olvasó, érdemes meglepetéssel készülni.
Ha nagyjából megvan a fejünkben a történet, tudjuk, mit szeretnék elmondani, akkor helyezzük korba, környezetbe, s csak mindezek után kezdjük el a karaktereket kitalálni. Ez az egyik utolsó, de talán legfontosabb pont. Hihetőnek kell tűnniük, mind a külsejüknek, mind a viselkedésüknek, mind a motivációjuknak.
A másik cseppet sem elhanyagolható kérdés, hogyan és mi alapján nevezzük el a szereplőinket. Én gyakran választok olyan nevet, ami nem köthető a közvetlen környezetemhez, mert akkor tudom, hogy arra a személyre fogok gondolni, akinek a nevét viseli a karakter. Persze, lehet ez is a cél, hiszen mintázhatjuk az egyik ismerősünkről, rokonunkról is, ekkor talán még segíthet is a névazonosság. Az amerikai nevek kapcsán nem tudok sokat mesélni, mert én nagyrészt magyar szereplőkkel dolgozok. Magyar nevek esetében sokat számít, hogy milyen hangulatot súg számomra a név. Fontos a jelentése is, bár szerintem ennek csak én tulajdonítok nagy jelentőséget :-) Hiszem, hogy a nevükben, ha csak részben is, de benne van a sorsunk.
Nem titok, hogy a Szívritmuszavar főhősnőjét magamról mintáztam. Sokat nem kellett gondolkodnom a jellemzőin és a külsőn, gondolhatnátok. De ez egyáltalán nincs is. Rengeteg olyan helyzet volt, hogy leírtam valamit és utána csak kérdezgettem magam: miért csináltam ezt, miért mondtam ezt? Miközben ugyanúgy feltettem a kérdéseket és a jellemrajzot készítettem, ahogy a többi szereplőnél. Sokkal nehezebb magadat jellemezni vagy megfogalmazni azt, hogy az adott helyzetben miért éppen úgy döntöttél, ahogy. Magadat megismerni a legnehezebb feladat, ez már nem az íráshoz tartozik egészen szorosan, inkább az önismerethez és a lelki egyensúlyunkhoz. Erről viszont majd legközelebb...

2013. június 6., csütörtök

Újabb részlet a folytatásból


Mindhárom nap ugyanaz volt a programom: délelőtt a várost jártam, délután fürödtem a tengerben, este pedig sétáltam a tengerparton. Egyik városi sétám során a bazársoron nézegettem. A sok turista egyre-másra vette a kacatokat, én valami olyant kerestem, ami majd mindig eszembe juttatja ezeket a napokat. Az egyik árusnál kagylókat láttam, mindig is tetszettek, elvarázsoltak a kinézetükkel, kecses fehér kacskaringóikkal.

-Tessék – szólalt meg az árus magyarul, én már meg sem lepődtem, az arabok igen jól értettek a különböző nyelvek elsajátításához. Megfogtam egy kagylót és megkérdeztem mennyi
- Nem sok, nem sok, olcsó – s a kagylót odaszorította a fülemhez. – Hallgat, hallgat.

Nevettem, ahogy odaérintette a kagylót és imitálta, hogy csendben legyek és hallgassam. Becsuktam a szemem és hallgattam a morajlást. Megnyugtató volt, kellemesen bizsergetett. Végre hazavihetem a tengert emlékbe, még ha csak a hangját is.

- A tenger hangja – mondtam. De az öreg nemet intett a fejével.

- Nem, nem – szólt rám. Majd elmutogatta, hogy amit én hallottam a kagylóban és a tenger hangjának véltem, s az elérhetetlen utáni vágyódás dallamának, az valójában a saját szívverésem hangja, azazhogy a vér pulzálása az erekben a fülben, az visszhangzik, az erősödik fel a kagyló által. A szívem zúgását hallottam a tengeré helyett.

Mindig is azt hittem, ha elérem az álmaimat, megszűnik az örökös menekülésem, hogy boldog leszek. Ám amikor ott álltam a szakadék szélén és a köd eltűnt, hiába láttam meg a végtelen tengert, ha valójában nem annak a morajlása után kellett volna soha mennem. Hanem a szívem zúgása felé. A szívemet kutattam, a szívemet kerestem mindig is, pedig már réges-rég ott volt bennem, a részem volt.

2013. június 3., hétfő

Mit málló kőre nem bízol...


Nyaralni voltam külföldön és ez a versrészlet járt állandóan a fejemben. Ahogy hazaértem, rákerestem a teljes versre, szerintem gyönyörű, remélem, nektek is tetszik. A köveket a tengerparton szedtem, ahogy a kagylókat is, szerintem nagyon illenek a mondanivalóhoz.


Weöres Sándor: ÖRÖK PILLANAT

 Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

2013. május 22., szerda

Ízelítő a folytatásból

Tudom, hogy már türelmetlenül várjátok a folytatást, ezért igyekszem az éhségeket csillapítani egy verssel, ami készülő könyvben kap majd helyet. Ezeknek a strófáknak nagyon komoly szerepe lesz a történetben, de hogy mi, az egyelőre legyen (még) titok...

Bolondok hajója

Hív, repít a bolondok hajója,
nem áll meg, bármibe ütközik.
Tatján őrült kapitány áll,
őrült és féktelen.
Hát nem élvezed az utazást?
Csak a szemem kékjébe nézz,
felejtsd el az óceán színét,
ölelj, mintha most ölelnél,
először és igazán.
Vitorla kapaszkodik,
lógunk egy hullámon,
árboc felhőkhöz súrlódik,
élem ezt vagy álmodom?
Csak az esőkabátod
alatt verhet a szívem,
miért nem szorítasz,
miért engedsz el?
Hajótörött sértetlen,
eltűntnek nyilvánítva,
talán többet sose látlak,
kopott, kósza matrózka.
Maradok, aki neked voltam,
én és a bolondok hajója.

Most válik el, hogy ki az ember
és ki a világ szemete.
Kopott, elhasznált lolita,
fáradt gondolatok angyal
hajamban.
Aki a napot keltette, most idegen
tájakon evez, más napját festi
minden reggel fényesre.
Aki a hajót vezette, most katapultált,
s egyedül vezetem sebes szerelmem
a végtelen vizeken, a csitult habokon,
amíg partot nem érek ott, ahol a
legnagyobb vár.
S az álmodozó már nem álmodik tovább,
légvárát lerombolták gyenge ólomkatonák.
S ami hajdan becsület, tiszta szó és csodálat
volt, az mára már üres, fájó és a kutyának
sem való.
Ezernyi gazdag árnyalata bódult szerelmem-
nek most kidobva, tétován leng a semmiben.

2013. május 5., vasárnap

Gondolathármas: a címekről

Ahogy talán már megszokhattátok, újra jelentkezik Fanni, Ica és Viki, a Könyvmolyképző Kiadó három friss írója, közös rovatukkal, a Gondolathármassal. Fanni javaslatára ez alkalommal a címek választásáról, megtalálásáról írunk nektek. Ha az én bejegyzésemet elolvastátok, látogassatok el Helena Silence és Kemese Fanni blogjára is!
http://helenasilence.blogspot.com
http://kemesefanni.blogspot.com



Cím nélkül


A jó cím már pedig elengedhetetlen. (Ahogy a jó írói (ál)név és a borító sem hanyagolható el.) Ez a három dolog ugyanis, ami először megfogja az olvasót, az ajánlás, a fülszöveg, a tartalom és minden más csak ezután következhet. Ezért a borító és az írói nevünk mellett vagy még inkább előtt, a legfontosabb a cím megtalálása. Mert hogy megvan az, valahol biztosan, de nem a mi fejünkben. Keressük és kutatjuk, mert sok múlik ezen, hiszen ezt a nevet az elkövetkezendő hónapokban, években több ezerszer fogjuk kimondani, leírni. Nem jó választás például a Carl Siegfried, avagy a római birodalom tündöklése a huszadik század második felének függvényében a posztmodernitás szemével. Mire kimondjuk, pont lement a Nap… A címválasztásnál nagyon könnyű hibába esni, nem ez az egyetlen pont, ahol elvérezhetünk.
A szív, A szerelem, A csalódás sem a legjobb választás, túl semmitmondóak, ez szinte minden regényben megtalálható, nem tudunk meg semmit a történetről, nem csábít el minket. A közhelyeket is érdemes kerülni: Az élet sója, A szerelem diadala és a Csókok tengere. Lehet, hogy amúgy irodalmi Nobel-díjas történetet írtál, de a címmel agyonütöd az egész sztorit. Ha például Kertész Imre a Sorstalanság helyett a Egy zsidó fiú a lágerben címet adja, nem biztos, hogy ekkora sikert ér el a könyvével.

Szeretem az olyan címeket, amelyek nem utalnak a könyv történetére közvetlenül, inkább a hangulatára, ilyen például az Alkonyat vagy az Elfújta a szél. Vagy amikor egy jelképet ragadunk ki a történetből: Szabó Magda Az őz című regénye nem egy természetrajz az erdő vadjairól, hanem egy szeretetet mindenféleképpen nélkülöző nőről szól, akinek a boldogtalanságát és a szeretet utáni sóvárgását szimbolizálja az őz, amelyet mindig irigyelt az osztálytársától, annyira, hogy inkább ellopta és elpusztította, minthogy másé legyen.

Azokat a könyveket, amelyeknek egy név (személynév vagy helységnév) van a címében, mindig sokkal fontosabb a történeten túl a jelzett személy vagy a földrajzi hely. Mondjuk a Doktor Zsivágó vagy a Jane Eyre is egy jellemfejlődésről (többek között) szóló regény. Kemese Fanni regénye, A napszemű Pippa Kenn is ehhez a kategóriához tartozik, annyival megspékelve a dolgot, hogy a napszemű jelzőtől felkapja a fejét az olvasó: az meg milyen? Máris elértük, hogy belelapozzon a könyvbe. Helena Silence Enigmája arról a házról kapta a nevét, amiben Lena menedékre talál. Ez a ház és persze az ehhez kapcsolódó különleges erő a regény központi témája és problematikája is egyben. (Az egyik legjobb cím, amivel a Könyvmolyképző Kiadónál találkoztam, a Tizenhárom okom volt. Ezernyi kérdés merül fel bennem a hallatán.) Mindkettőt jó választásnak tartom, mert nemcsak frappánsak és egyediek, de felkeltik a kíváncsiságot. És itt el is jutottunk a lényeghez, hiszen ez a cím legfőbb szerepe: a figyelemfelkeltés.

Nem akarok irodalomelméleti vagy kreatív írás órát, inkább elmondom azt, én hogyan adok címet az írásaimnak. A Szívritmuszavar címe azonnal megvolt, kiugrott a fejemből, maradt is, mindig így beszéltem róla, furcsa lett volna, ha kérte volna a kiadó, nevezzem át. A cím egyébként egy jelenet alapján jutott eszembe, ahol a lány egy szívritmuszavarral magyarázza az őrült dobogást, ami majdnem felszakítja a mellkasát. A szívritmuszavar egy létező betegség, nekem is ilyenem van, szerencsére nem súlyos, teljesen együtt lehet élni vele, ha enyhe, gyógyszeres kezelést sem igényel. De a szívritmuszavar a valós élettani jelentésen túl egy szimbolika is egyben: a szív, mint a szerelem jelképe, hiszen a vágy érzésére hevesebben dobog vagy éppen úgy érezzük, kihagy. Maga  a ritmus a lány életére felel, hiszen eddig azonos ritmusban, kiszámíthatóan telt az élete, aztán jött a fiú. Na, igen, ő volt a zavar!

Szeretem, ha egy cím többet mond a szó egyszeri jelentésénél, ha van mögöttes tartalom, ami nem biztos, hogy az olvasó számára azonnal egyértelmű és megfejthető, van, hogy csak a könyv végén nyeri el új értelmét. Egyfajta rejtvény, vagy hogy maradjunk az irodalomnál, szinte már-már vers mögöttes tartalommal.  A Szívritmuszavar folytatásához is ilyen címet keresek, több jelölt is van, de a győztest még nem találtam meg… Továbbra is várom az ötleteket, talán akkor majd könnyebb lesz, ha kerülnek fel részletek a könyvből, de ez majd csak a szerkesztés után lesz.

2013. április 21., vasárnap

Csönge 2013

Tudtátok-e, hogy 2013 több szempontból is különleges? Legalábbis nekem mindenképpen. Idén ünnepelné századik születésnapját Weöres Sándor, akit az egyik legnagyobb költőnek tartok és ezzel bizonyosan nem egyedül vagyok így. Ezért idén rengeteg ünnepség és esemény lesz hozzá kapcsolódóan szerte az országban, az egyik mindjárt itt is van: jövő hétvégén Csöngén tartják a Tizenkét legszebb magyar vers projekt záróakkordját, amelynek során több száz diák fogja elszavalni a költő Valse triste című versét, amely annyira gyönyörű, hogy szinte beleborsódzik az ember háta. Olvassátok csak:
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Nincs ehhez  fogható, úgy gondolom. Weöres költészete túllendül a szó hagyományos értelmén, játszik velünk, megszólít és emlékeztet. Ki ne sorolná a gyermekversek tucatjait, amit gyermekkorában hallott? Kutyafülű Aladár, Száncsengő és a Bóbita, aminek eredetileg A tündér a címe. Szinte zenélnek ezek a sorok és úgy beleülnek az ember fülébe, mint valami kedves szentjános bogár, s csak búgnak és búgnak.
Más miatt is különleges nekem az idei év. Öt éve már annak, hogy végeztem a főiskolán és elmentem egy táborba, ahol az irodalomról és az életről beszélgettünk. Akkor azt hittük, hogy mindkettőt tudjuk. Ma már tudom, az utóbbit csak sejtettem akkor még, az előbbit pedig megfejteni soha nem fogom tudni. De azért megpróbálom, idén is. Idén nyáron júniusban újra Csöngén leszek az irodalmi táborban, és mesélek, arról, hogy miként történtek azok az események, melyek aztán megihlettek. Lehet majd látni az ágyat, aminek az aljába írtunk, lehet látni a gesztenyefát, a templomot, még a Csengő kocsmába is kirándulást teszünk :-), de ami a legjobb, be lehet szívni újra annak az édes nyárnak az illatát, ami örökké fiatalon tart. Mert az ember szíve vásik, egyik nyár, akár a másik...

2013. április 1., hétfő

Gondolathármas: a kritika



Ahogy ígértük, új témával jelentkezünk a Gondolathármas keretében, ezúttal egy olyan dologról írunk, ami mindannyiunkat szervesen érint: ez a kritika, azon belül is a negatív kritika. Miután elolvastátok az írásomat, feltétlenül látogassatok el Fanni és Helena blogjára is!

http://helenasilence.blogspot.hu
http://kemesefanni.blogspot.hu

Amikor a könyvbemutatón a beszélgetés véget ért, de még nem kezdődtek el a dedikálások, kaptam egy nagyon jó tanácsot: bármi is történjék, bármit is mondjanak nekem a regénnyel kapcsolatban, ne húzzam fel magam és ne reagáljak rá első dühömben. Mert az E/1. személyű regényt írók nagyon érzékenyek a művükre, közel érzik magukhoz, nálam pedig ezt még tetézi, hogy személyes élményt használok fel, kvázi magamról írok. Ha azt mondják, hogy hülyén viselkedik a főszereplő, akkor engem szidnak… Nem egyszerű szerzőnek lenni, ennyit elárulhatok. Az írói kézikönyvek mind azt javasolják, kerüljünk olyan közel a művünkhöz, a történethez és abban minden egyes szereplőhöz, hogy szinte még a szájszagukat is érezzük. Így tudunk a lehető legjobban írni ugyanis róluk. Ezután viszont dobjuk el őket jó messzire magunktól, hogyha kritika éri a kéziratot, ne sérüljünk. Már hogyne sérülnénk.

Én viccesen mindig úgy szoktam hívni a könyvemet, hogy a gyerekem. S valahol az is. Sokáig gondoltam rá, akkor is, amikor még egy sor sem volt kész belőle. Heteken, hónapokon át dolgoztam rajta, érleltem és égettem minden egyes sorát. Nehéz szülés volt, na. Amikor kész lett, büszkén fogtam a kezembe és dédelgettem. Csak az enyém, én alkottam. És akkor elengedtem egy kicsit a kezét, hagytam, hogy mások is megnézzék, alakítsanak rajta. Rossz érzés, mint amikor elviszed iskola előtt a gyerekedet a nevelési tanácsadóba, ahol elmondják neked a szigorú arcú pedagógusok, hogy bizony, pösze, dadog és még kancsal is. Naná, hogy rosszul esik, persze, hogy bánt, hiszen a gyerekét mindenki tökéletesnek akarja látni. Aztán fogják szegényt, és még a haját is lenyírják kopaszra. Te meg állsz, mint valami hülye, hogy ezt meg miért kellett. És ez még csak a szerkesztés, amit hozzáértő, olvasott és nagy tapasztalattal rendelkező emberek végeznek. Ez az első igazi kritika, ami éri az embert. Ehhez képest a szülés, a regény megírása, vattacukorevés május elsején. De mégis szükséges és amikor a végén kezedbe fogod, tudod, semmi sem volt hiába.

Amikor az első negatív kritikát olvastam a regényről a megjelenés után, úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Nem, nem azért, mert valakinek nem tetszhet a művem és ennyire beképzelt lennék. Egyszerűen fájt, hogy bántják a gyerekemet. Sajnáltam őt. A negatív kritikából sokat tanulunk, az én regényem kapcsán is volt olyan hiba, amit sokan soroltak fel, erre biztosan sokkal jobban fogok majd figyelni a későbbiekben. Tehát kell a negatív kritika, szükségünk van rá: csak így tudunk fejlődni és tanulni. A hangvétellel és a megfogalmazással azonban néha már gond van…

Azt szoktam mondani, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz hülye. Ha valaki nem elég érett vagy felkészült még a regényre, ne a könyvet vagy az írót hibáztassa. Mondja azt, neki nem jött be ez a stílus, nem tudta beleélni magát a főhős helyzetébe, nem értette az utalásokat, unalmasnak találta stb. Ezen nincs sértődés, hiszen nem tetszhet mindenkinek, volt és lesz is, aki csalódni fog egy regényben. Én is csalódtam már sokszor, még olyanban is, akitől addig csak jót olvastam. De ne írja senki azt, hogy egy nagy kalap sz@r, mert azzal nem tudok mit kezdeni. Az csak őt minősíti. Aki nem tudja értelmesen megfogalmazni a gondolatait, az inkább ne írjon semmit.

A könyv nincs lefóliázva, bele lehet lapozni, van fülszöveg a hátulján. A borító is elég sokatmondó, a neten pedig rengeteg részlet, idézet és bejegyzés van fenn, lehet előzetesen tájékozódni. Ennek ellenére persze még érheti csalódás az olvasót, akár az utolsó oldalon is, az utolsó mondatban is. Nehéz mindenkinek megfelelni, ezért nem is ez a célunk. Írunk, olyant, amit mi is szívesen olvasnánk, amit mi is megvennénk a könyvesboltban. Ha kapunk kritikát, fejlődünk, még jobbak leszünk, még jobb könyveket írunk.
Szerencsére a legtöbb visszajelzés, itt a két szerzőtársam nevében is beszélghtek, úgy gondolom, pozitív. Rengeteg kedves levelet és dicséretet kapunk, ami sok erőt ad nekünk a folytatáshoz. S talán csak minden száz levélre jut egy negatív, de az mégis úgy el tudja keseríteni az embert, hogy még azt is megfontolja, felemelje-e újra a tollat. Ilyenkor nagyon nehéz, de aki ír, annak a kritikát is viselnie kell és vastagabb bőrt növesztenie...

2013. március 12., kedd

A régi prológus



Az eredeti kéziratban szerepelt egy prológus, amit később kivettünk, mert nem tartottuk sem indokoltnak, sem jó kezdésnek. Ám nem szeretném, ha nem olvashatnátok el, ezért közzéteszem. Jó olvasást! :-)


A mi kettőnk története pontosan azzal kezdődött, mint ez a könyv: a legerősebb emberi érzések egyikének a fejtegetésével. De hadd mondjam el, még kísérletet sem fogok tenni, hogy megfogalmazzam, mi a szerelem, nálam okosabbak és tapasztaltabbak is belebuktak már, felesleges lenne akár csak próbálkoznom is, hogy leírjam. Az az igazság, nem is akarom. Mert akkor számba kéne vennem mindenkit, mert egy törvényszerűség leírásánál az ember figyelembe veszi az általánost, de én nem tudom, hogy mit éreznek mások, és nem is akarom. Csak azt az egyet tudom, hogy nekem milyen volt, mikor szerettem, és csak azt az egyet akarom tudni, neki milyen volt.

Mindenkinek az életében eljön egy olyan pillanat – itt persze már muszáj általánosítanom  –, ami megváltoztatja az életét. De nem feltétlenül azért különleges az a perc, mert onnantól fogva boldogan él, amíg meg nem hal. Lehet egy apró pillanat is, egy futó pillantás a tömegben, meglátni majd elveszíteni azt, akit addig keresünk és azután is fogunk, és lehet hosszú, véget nem érő örök pillanat is vele, akit a szemünkkel őrzünk tovább. Tény, hogy olyan hatással lesz az emberre, amitől megszűnik annak lenni, aki addig volt. Nem, nem kell ahhoz boldogságot érezni, sem felszabadító vágyat, sem könnyedséget, hogy megtörténjen, mert ez az érzés nem erről szól. Néha kemény munka és sok lemondás, néha gyötrődés, néha fájdalom, izgalom és kíváncsiság, félelem és változás. Néha meg csak egy kattanó hang, ahogy leteszi a telefont…

Én öt napig születtem. Nem akkor, amikor anyám megszült, akkor csak testet kaptam. A lelkemet, az igazi kiforrott és már élni akaró énemet 23 évesen kaptam meg öt egész nap alatt. Aztán lassan rakodtak rám a terhek, kilóról kilóra, míg végül már olyan nehezek lettek, hogy menni nem, csak állni bírtam. Aztán mindent ledobtam magamról és ott álltam előtte teljesen meztelenül igazi emberi valómban, ő meg kinevetett. Szeretett valaha? És én szerettem őt?
Ha nem, akkor mégis mi történt velünk? Talán csak egy szívritmuszavar volt mindaz, ami történt: egyre gyorsuló dobbanások, melyek igazán csak akkor kezdenek el fájni, mikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, visszaállnak régi, megszokottan lassú ritmusukra. Olyan ez a ritmusváltás, mintha egy pillanatra megállna a szív. Fura érzés, ezt érezheti, akinek végleg leáll. Lehet, hogy öt napig születtem, de már vagy ezerszer haltam meg.

Van még egy ok, ami miatt hiába várja bárki is tőlem a szerelem legpontosabb megfogalmazását: ez pedig az, hogy teljesen feleslegesnek tartom. Azelőtt a bizonyos öt nap előtt nem tudtam, mi a szerelem, nem is voltam talán szerelmes soha. Hiába voltak elképzeléseim arról, mit is jelent ez a szó, ez az érzés. Gyakorlatban minden más lett, mint elméletben. S amikor az ember ott áll a fodrozódó és síró hullámok fölött úgy, hogy már csak egyik kezével szorítja a korlátot, nem az odaillő szavakon fog járni az esze. Hanem tudni fogja, most van itt az a bizonyos mindent megváltoztató pillanat, és igen, érezni fogja azt, amit addig csak rózsaszín, rongyosra olvasott  leányregényekben látott, s végre újra hallani kezdi majd a szíve fájdalmas, átütemezett dobbanásait.

2013. március 10., vasárnap

Dedikálás

Nehezen jött össze ez a tegnapi dedikálás. Nekem van egy kriminális időbeosztásom a munkám miatt, Veronkának, akivel beszélgettem, szintén, arról nem is beszélve, hogy ő a fővárosban él, emellett volt egy elképzelése a könyvesboltnak és leginkább az olvasókhoz szerettünk volna alkalmazkodni. Sikerült egy időpontot mégis kiválasztani, ami mindenkinek jó volt, hangosítást is szereztünk, ismerősök is bejelentkeztek, hogy jönnének, úgyhogy nyugodt szívvel indultunk el tegnap reggel.

Furcsa érzés valaki olyannal beszélgetni, aki egyrészt gyerekkorod óta ismer, a regényedet is elsők között olvasta, ráadásul maga is amatőr író és blogger és még barátnők is vagytok. Jó értelemben furcsa, hiszen ezekről a kérdésekről, mi már nagyon sokat beszélgettünk amúgy, négyszemközt, most pedig sok-sok kutató szempár előtt kellett elismételnünk. El kell mondanom, nem véletlenül őt kértem meg, tudtam, nagyon jól kérdez, és ez nemcsak az újságírós múltjából következik. Megbízható, jól reagáló és remek beszélgetőpartner, aki pontosan érezte, mikor lassítsunk, mikor váltsunk és hogyan fogalmazza meg a kérdéseit. Ezúton is nagyon köszönöm neki, hiszen az, hogy a tegnapi dedikálás ilyen jól sikerült (az én nyökögéseim ellenére), neki is köszönhető nem kis mértékben.
Köszönöm a barátaimnak, rokonaimnak, régi munkatársaimnak, hogy eljöttek és támogattak akár a jelenlétükkel, akár azzal, hogy vásároltak és dedikáltattak, vagy csak megszeppenve kérdeztek, mert ez nagyon sokat jelent(ett) nekem.
Köszönöm a kedves olvasóimnak, hogy eljöttek és meghallgattak, remélem, érdemes volt eljönni és csupa olyan kulisszatitkot tudhattak meg, amit eddig csak kevesen tudtak. Hiába, nem tudok titkot tartani, mindig eljár a szám :-)

Köszönöm a Simon István Könyvesház vezetőjének és minden dolgozójának a segítséget, nélkülük egy fejetlen káosz lett volna minden, remekül meghirdették és megszervezték a dedikálást, levéve ezt a terhet az én vállamról. Mindenkinek csak ajánlani tudom a boltot, én is itt szoktam vásárolni.
Nagyon különleges volt nekem a tegnapi nap, mert a szülővárosomban, Zalaegerszegen tarthattam dedikálást. Az első könyvbemutatóm, ami Pesten volt, is csodálatos érzés volt, de ez egy számomra idegen és távoli hely, olyan, mintha csak ott történt volna meg, aztán hazajöttünk a valóságba. Most viszont abban a könyvesboltban, ahol amúgy vásárolni szoktam, abban a városban, ahol élek a mai napig, az egész nemcsak tűnő álomnak tűnt csupán, hanem igazinak, kézzelfoghatónak. És ez leírhatatlan érzés...

Ahogy egykor Csöngén mondtuk: köszönöm, köszönöm, köszönöm mindenkinek!

2013. március 3., vasárnap

Egy kis játék a szívekkel...

Ahogy ígértem, íme a játék: rajzokat, festményeket, fényképeket, verseket, fotómontázsokat (... szárnyaljon a fantáziátok, nincsenek határok) várok tőletek, a téma pedig nem más, mint a könyv címéből eredően a szív. Kis szív, nagy szív, kettétört szív, fordított szív, bármi, ami a könyvhöz és a szívhez kapcsolódik. A beküldés határideje a húsvéti ünnep, akkor fogok eredményt hirdetni. A képeket a facebook oldalamra lehet feltölteni. Aztán kérni az ismerősöket, hogy lájkolják, mert a legtöbb lájkot kapott kép nagyobb eséllyel indul nálam is :-) Legyetek kreatívak! Tavasz van, ilyenkor a szív is jobban dobog! A nyeremény egy dedikált Szívritmuszavar.

2013. február 26., kedd

Bogozdki,denagyon

Ez a Szívritmuszavar két része után következő kéziratom címe. Már alakul, nagyon alakul, finomítgatom, már álmodok is vele, ami jó jel, hiszen a tudatalattimban ott van ezek szerint. S hogy miért éppen Bogozdki? Egyrészt imádom a 30Y hasonló című számát, másrészt, mert ez tényleg egy kibogozni való történet lesz...

2013. február 21., csütörtök

Anonymus levele

 
Tisztelt Zakály Viktória!
 
Nemrég Helena Silence írónővel váltottam levelet az Enigmával kapcsolatban. Meg van osztva, ott lehet olvasni, hogy miért is szégyellem magam egyre jobban. Nem olvasok magyar könyveket. Bár ez így nem teljesen igaz, mert végülis olvasok, de nem magamtól. Sosem kezdtem el úgy egy magyar író által írt könyvet, hogy én döntöttem úgy. Vagy kötelező olvasmány volt, vagy egy irodalmi versenyhez volt szükséges. Ez így volt egészen az Enigmáig. Az a könyv elindított a Te könyved felé, mert azt elolvasva éreztem, hogy elképesztő hibát követtem el. Nem olvasni magyar író által írt könyvet? Normális vagyok én? Az Enigmát elolvasva azonnal rendeltem a könyved. Egyszerűen képtelen voltam várni vele, bár tudtam, hogy a közeledő vizsgám miatt, nem tudom azonnal elolvasni, de ettől függetlenül vártam. Vártam, hogy megtapinthassam, vártam, hogy nézhessem, vártam, hogy azt az izgalmat érezzem, amit az Enigma előtt, hogy gyomorremegés közepette olvassak, és büszke legyek arra, hogy magyar író által alkotta csodálatos könyvet fogok a kezemben. Nem csalódtam. Nem csalódtam, mert tényleg remegett a gyomrom, és remegett a kezem is vele. Remegett a hangom, könnyezett a szemem. Én fiatal vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy milyen szerelemből szeretni valakit, vagy milyen az, ha szerelemből szeretnek. Nem tudom milyen igazit csalódni, igazán a padlóra kerülni. De mégis mindegy egyes betűjét, minden szavát, minden mondatát éreztem a könyvednek. Ereje volt. Ha keze lenne a kötetnek, akkor kinyúlt volna, és az elején megragadja szívemet. A közepén megcsavarja. És a végén összezúzza. Olvasás közben éreztem a gesztenyét a zsebemben, hallottam a hangokat, láttam az embereket. És láttam Csöngét. Az ágyat. A gesztenyefát. A templomot. Mindent. Elképzeltem a fájdalmat, amit átéltél, már amennyire ez lehetséges. Életemben nem olvastam még ehhez hasonló könyvet. Sírtam, pedig nem szokásom. Sírtam, mert végül rájöttem, hogy nem tudok belegondolni, hogy milyenek lehettek azok az évek. És minden tiszteletem a tiéd. Először is azért, mert padlóra küldött az élet. És te felálltál. Nehezen felálltál, majd előreléptél, először kicsit, utána nagyot. Egymás után. És tudod, azért nagy szó ez, mert az embereknek a fele sem ennyire erős. Az emberek fele a padlón maradt volna, nem erőlködött volna. Vagy bár feláll, de egy helyben toporog. Te nem ezt csináltad. Mentél. Éltél. És a második ok, amiért tisztellek téged. Nem elég, hogy ezt átélted. Le is írtad. Megosztottad velünk a történetet. Fogadd őszinte gratulációmat. Helenának is ezt írtam, és most ismétlem magam. Csodálatos könyvet írtál. Egyszerűen csodálatosat. Gratulálok hozzá! Várom a folytatást!:)

Üdvözlettel: Anonymus

UI.: Szívritmuszavarom van.

2013. február 16., szombat

Szeplők

2008 nyara, a csöngei táborban Melindával. Mindig kijönnek nyáron a szeplőim.

2013. február 10., vasárnap

Gondolathármas: a kezdőmondatról

Helena Silence-szel és Kemese Fannival valami újba vágtuk a fejszénket és egy hármas ugrással lepünk meg titeket: mindhármunk blogján azonos időben azonos témában, ám de három különböző szemszögből olvashattok egy bejegyzést. Időről időre jelentkezni fogunk újabb és újabb témákkal, amikben egy közös pont biztosan lesz, ez pedig nem más, mint az írás, egészen pontosan az, ahogyan mi írunk. Elsőként a kezdőmondatokról írunk nektek. Tehát keressétek mindhármunk blogján a Gondolathármas bejegyzést és olvassatok!
http://kemesefanni.blogspot.hu/
http://helenasilence.blogspot.hu/



 
 
Egy mondat mind felett
Egy mondat mind felett, egy mondat kegyetlen… Ha nem is ennyire sarkosan fogalmazva, de valóban így van: az első sor, az első néhány mondat döntő jelentőségű egy regény vagy bármilyen történet szempontjából. Ezt mondhatjuk mind az író, mind az olvasó szemszögéből is. Nézzük meg mindkettőt.

Én nem az első sor alapján választok könyvet olvasásra, ez igaz, de el tudja venni a kedvemet vagy éppen meg tudja hozni. Ha leveszek a boltban egy kötetet a polcról, elolvasom a hátulján a fülszöveget, megnézem a borítót, találomra belelapozok. Ha egy ismerőstől kapok könyvet, akkor pedig megkérem, mesélje el, miről szól tőmondatokban, hogy felkelti-e az érdeklődésemet. Amikor viszont leülök egy forró, gőzölgő teával a kedvenc fotelomba egy lusta, vasárnap délután, hogy akkor most egy jóízűt olvasok és az első mondat agyonüti a kedvemet, akkor képes vagyok letenni és többet fel sem venni azt a könyvet. Így vagyok a filmekkel is, adok húsz percet, ha nem fog meg a történet, lekapcsolom a tévét.

Az író szempontjából nagyon fontos az első néhány mondat vagy gondolat. Megadja az egész alapmű hangulatát. Ha ügyesen csináljuk, úgy megragadjuk az olvasót, mintha egy hurokkal rátekerednénk a nyakára, majd berántanánk a mi kis teremtett világunkba, hogy ha már akarna, se tudna kimászni onnan. Ez a mi munkánk, ez a célunk. Nehéz megírni ezeket a mondatokat, legalábbis nekem, mert én borzasztóan türelmetlen vagyok, és egyből mesélném már a lényeget, a történet magvát, a konfliktust, de ugye kell ez a felvezető szöveg, a hangulatteremtés, ahogyan a szeretkezés előtt az előjáték. Anélkül nem az igazi, valljuk be.

Egyszer interjút készítettem egy mai magyar íróval, ő azt mondta, úgy ír, hogyha tudja azt, hogy mi lesz a következő néhány mondat után is, tehát előbbre látja a történetet egy vagy két leírt oldalnál is, akkor abbahagyja az írást és másnap folytatja. Ezt nem értettem, ezért kértem, fejtse ki. Szerinte az a jó történet írás, amikor a sztori úgy vezeti az írót az orránál fogva, hogy még maga sem tudja, hova fog a végén kilyukadni. Én ebben nem hiszek. Ha írok, már tudom a történet magvát, a szereplők konfliktusát, az azt feloldó megoldást vagy csattanót. Ismerem a szereplőket is, tudom a nevüket és hogy mi a céljuk, vagy hogy mit tennének egy adott pillanatban, hogyan reagálnának bizonyos helyzetekben. De a többi az útközben, azaz írás közben derül ki. Jön egy új tulajdonság, egy új gondolat vagy éppen kiszólás. Ám az első mondattal ezt nem teheti meg az ember.

Mert az ember lánya, valahogy úgy, mint Chevy Chase a Fura farmban, neki készül az írásnak, leül a csodaszép dolgozószobájában, süt a nap, kortyolgatja a teáját, de az ihlet nem jön. Az a fránya első mondat nehezebben születik meg, mint egy hét kilós baba. De azért csak toljuk. Nézzük a laptopot (korábban üres lapot), kezünk lazán a billentyűzeten (korábban pennán) és keressük a szavakat (dettó). Nehéz. Mert a regény közepén már csak fel kell venni a fonalat, amit előző nap letettük, de itt ki kell választanunk, hogy milyen fonallal szeretnénk dolgozni. És ez nagyon fontos.

Sokat olvasok, amióta pedig írok, egyre jobban figyelem azt is, hogyan oldják meg ezt a nagy írók. Hiszen, van kitől tanulni, miért ne tennénk? Azt figyeltem meg, hogy alapvetően néhány fajta regénykezdés van, ami könnyen megragadható egy-két mondatban. Ezekből szemezgetek most nektek néhányat. Lehet in medias res kezdés, egyből a közepébe, a lehető legizgalmasabb részbe belevágni, ami biztosan megragadja az olvasó figyelmét. Ez középiskolás emlékeimből idézve, főleg az eposzoknál volt ismert, de az Alkonyat is így kezdődik például. Lehet a történet végével is kezdeni egy regényt, például Szabó Magda Mondjátok meg Zsófikának című regényébe a mű megoldása az első oldal a regényben, ennek ellenére nem zavarja össze az olvasót és nem téríti el attól, hogy tovább olvasson, sőt! Lehet tájleírással vagy jellemleírással is kezdeni, mint Az aranyemberben, ahol egy egész teljes fejezeten át a Duna holtágairól és hajózhatóságáról kapunk egy földrajzi betekintést, aminek egyébként szerintem nincs túl sok köze az amúgy zseniális cselekményhez. Lehet kiszólni az olvasóhoz, ahogy azt a Lolitában tette a szerző, így még jobban megragadni a figyelmet. Biztos vagyok benne, ezeken kívül is van még nagyon sok, én most csak néhányat szerettem volna megmutatni.

S hogy én melyiket kedvelem? Az in medias res nagyon szimpatikus, például Helena Silence Enigmája is úgy kezdődik, hogy egy lány rosszul lesz a repülőtér mosdójában, az olvasó meg csak pislog, hogy micsoda? Egy érintéstől? De tetszik a véget előrevetítő kiszólás is, például: ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó hét az életemből, talán máshogy döntök bizonyos dolgokban. Tehát én mindenképpen amellett vagyok, hogy az első néhány mondattal ragadjuk meg az olvasót. Ennek ellenére én a Szívritmuszavart nem így kezdtem, hanem leírással (előjátékkal, ha jobban tetszik), de nem bántam meg, ide ez illett a legjobban. Viszont biztos, hogy ezek közül az első mondatok közül, még biztosan kipróbálok néhányat, és hogy milyen eredményre jutok majd, azt természetesen megírom nektek később…

2013. február 6., szerda

Két csodálatos vers

Ezt a két verset nem én írtam, de a szerző megengedte, hogy közöljem őket. Nektek küldi. Mert arra kértem, írjon a könyvem olvasóinak valamit, hiszen kíváncsiak vagytok rá, de ő inkább nem írt semmit (egyelőre), hanem elküldte két versét, amik akkor készültek, amikor meglátta, hogy megjelent a könyvem.
Talán nem nehéz kitalálni, ki lehet ez a rejtélyes fiatalember :-) Olvassátok szeretettel a verseket, szerintem mindkettő nagyon jó.


ISBN

Van egy szám,

Mely többé nem hagy majd nyugodni.

Hát így kellett legyen…

Költőt írva lehet csak kínozni.

Létezik egy szám,

Mely nemcsak játék és mese:

Valahányszor csak szem jár rajta,

Betűk marnak majd vele…








Könyves kép

(avagy lájk helyett)

Ha nem lennél ily gyönyörű,

Már rég elfelejtettelek volna?

Kezem lendít szavak után,

Testem szólna róla.

E képed a
Könyveddel

Újra kavarja lelkem,

Bebocsájt egy végtelenbe,

Hol nem találom helyem.

Mondtad, egy vers még jár neked.

De kínnal kérnéd még?

S hogy ez elég se csak úgy legyen,

Verset csalnál még?

Forrjon tüdőm, mikor látom

E hótiszta lágy kezeket?

Nem beszélve egyebekről...

Mondd, miért jó ez neked?

Hogy nézem, ahogy selyembőröd

Miként hajlik álladon,

Ajkad émelyítő színnel

Miként rajzol kis mosolyt;

Tiszta szívű, szép mosolyt,

Nemcsak protokollt,

Kibontott hajaddal, s szemeddel

Szememen át bitorolj?

Tudom, atomok véletlen műve...

De atomok tartják a világot,

Ütköznek vagy összeállnak örökre.

Ennyi csak, de micsoda világ, látod?

Bennem akarsz ritmuszavart,

Hogy kapjak végre én is,

Sőt örökre immár, hogyha lehet;

Jól szenvedjek, amiért is

Nyomorult vagyok, mint
megírtam

Korábban szólottan.

Hát tessék:

Akkor most könyörgök hozzád,

Ne tedd!

Könyörülj még rajtam!

Igazán persze, azt is tudom hát,

Nem akarattal teszed,

Hogy élsz, hogy alkotsz,

Hogy
írónő vagy:

Lelked tenyered, sorsod végzeted.

Így hát

Tollad egy nyoma szólt most hozzád,

Anonim viszony irodalomban.

Megérkeztél, kinyugodtál.

Lám egyszer

Az ércfalak is leomolnak.

(Lájk!)