Negyedik részlet az Egyszeregyből

– Figyelj, szeretnélek megismerni. Jobban. Minél jobban – nyomatékosítom, amennyire csak lehet. – Ezért jó lenne, ha ma este nem lenne köztünk még semmi testi dolog.

Ez sokkal jobban hangzott a fejemben, mint így kimondva. A francba!

– Oké.

Várjunk csak. Túl egyszerűen belement. Lehet, hogy ő nem is gondolt arra, hogy esetleg ma este lesz az az este? Vagy mi a bökkenő?

– Tényleg nem baj?

– Nem, nem baj – rántja meg a vállát, én pedig próbálom kiolvasni a szeméből a valódi véleményét, de látszólag az ugyanaz, mint amit kimondott.

– De akkor… Hogyan mész vissza a kocsidhoz? Legalább egy órát sétáltunk ide.

– Megoldom, ne aggódj.

Nézem az arcát, de még mindig nem tudok kiolvasni belőle semmi jelet arra vonatkozólag, hogy csalódott lenne. És egyáltalán nem akart feljönni hozzám, csak hazakísért. Mindenféle hátsó szándék nélkül. Ezt most tényleg nem értem.

– Feljössz előtte egy kicsit megmelegedni?

Némán bólint úgy, hogy a szájával a kabátja cipzárját rágja. Látom, hogy átfagyott ő is, sokat mentünk gyalog és kettőnk közül csak engem fűtött az alkohol, ő talán csak egy pohárral tudott inni. Odaérünk az ajtóhoz, bedugom a kulcsot, de annyira remeg a kezem, hogy ráteszi a kezét a jéghideg ujjaimra és segít beletalálni a zárba. Kiváló. Eddig is zavarban voltam, de ezek után.

– Ezt bízd rám – suttogja a fülembe, én pedig elfelejtek mindent, amit az előbb mondtam magamban az este alakulásáról.

Megáll a lépcső előtt és rám mosolyog.

– Deja vum van – mondja és eszembe jut a múlt heti találkozásunk, hogy mennyire akartam akkor őt. És ez igazából egy szemernyit sem változott azóta.

Hirtelen, minden bejelentés nélkül az ölébe kap, és így megy fel velem a lépcsőn, viccelődik vele, hogy ezek a mézeshetek és én most menyasszony vagyok.

– Isten hozta a fiatal párt a mesés Garázs Szállodában. A kiszolgálás pazar, az a másfél csillag azért már jelent valamit – viccelődik, és úgy mutat körbe, mintha lenne nézőközönségünk.

Az egyik kezével elenged, most a csípőjén egyensúlyozza az egész súlyomat, én pedig a nyakába kapaszkodok. Lazán, könnyedén fog, csak egy kézzel, a másikkal az ajtót nyitja, mintha súlytalan lennék vagy legalábbis valamilyen egészen apró dolog, mert nem erőlködik. Meglepődök rajta, milyen erős. Persze tudom, hogy izmos, a pólóból azért kivillant a találkozásaink alatt a feszes karja, a nyakánál pedig láttam, amikor lehajolt, hogy mellizma finoman domborodik a feszes hasa felett és hogy a mellkasa kissé szőrös. Ha már ezek az apró, elkapott villantások is hatással voltak rám, akik sejthettem, hogy milyen lesz, ha leveszi magáról a ruhát. A lábammal átkulcsolom a derekát, ő a lábával lazán berúgja maga mögött az ajtót és lassan elsétál velem az ágyig. Lopva pillant csak rám, a mosolya magabiztos, ő már pontosan tudja, mi fog történni hamarosan. Én azért mosolygok, mert nem tudom, de már alig várom. Feszült pillanat, mindketten ugyanarra gondolunk.

– Elmenjek? – suttogja nekem és tudom, ha kérném, megtenné.

– Még ne.

Harmadik részlet az Egyszeregyből

– Visszaviszlek, mert anyudék aggódni fognak – indul az ajtó felé, de megállítom.

– Miért nem próbálod meg újra? Nem voltam felkészülve – szólal meg egy hang és kénytelen vagyok elismerni, hogy az enyém. Egy kéz fogja Barni karját, ami az enyém. Mi történik itt? Ez már krónikus eset, de tényleg.

– Nem, Liza, ez most nem az a helyzet. Éppen csak kijöttél a kórházból, azt mondta az orvos is, hogy ne izgasd magad és én…

– Ne törődj az orvossal, az számít, amit én mondok. Próbáld meg még egyszer.

Ránézek szépen, amennyire csak tőlem telik vagy amennyire romantikus helyzetet lehet teremteni egy lelakott padlásszobában rögtön azután, hogy kiengedtek minket a zártosztályról. Akarom mondani, kórházból.

– De nem lehet. Én nem akarom kihasználni a helyzetet és érts meg engem…

– Öt, négy, három, ket… - az utolsó betűket már nem tudom kimondani, mert a visszaszámlálásnak hála, Barni átölel és megcsókol, de úgy, hogy egy pillanatra még a lábam is elgyengül. A fenébe! Én egy béna, aranyos kis puszira gondoltam, de ehelyett úgy lekapott, hogy még a térdem is megremegett. Tehetetlenül lóg a karom a testem mellett, úgy le vagyok forrázva, mint aki még soha nem csinált ilyet korábban és most tanítják meg neki, hogy mi az igazi csók. Ilyet egyedül csak vele éreztem korábban, de ő már nincs és persze nem is szabad rágondolnom, akármennyire is látom most magam előtt az arcát, ki kell hessentenem a fejemből, mert őrült nagy csalódás lesz nem őt meglátni aztán. Barni persze átölel, és úgy szorít magához, hogy duplán nem kapok levegőt. Ugyan mindez egy pillanat, de éveknek tűnik mégis, mire elenged.

Meredten bámulok magam elé, ő pedig figyel, várja, mit szólok hozzá.

– Utálom, ha sürgetsz – jegyzi meg. – Ilyet soha többet ne csinálj.

Mondja, majd a kulcsot illeszti a zárba, mintha mi sem történt volna. Még mindig nem tudok megszólalni, csak nézek ki a fejemből és próbálok szavakat formálni a számmal, de nem igazán jön össze.

– Más lánnyal könnyebben megy? – kérdezem, mikor újra megtalálom a hangomat.

– Más lány nem számít.

Nagyot nyel, aztán újra megszólal.

– Amúgy, milyen volt? Ilyenre számítottál? – látom, hogy egy kicsit liheg, már pedig egészen biztos, hogy nem a lépcsőzéstől, a fél kezével az ajtófélfát támasztja nagyon lazán, mintha ez olyan mindennapos lenne. Haha, talán neki az. Hát, mi tagadás, én is kiizzadtam. Elmosolyodok. Ő is.

– Kezdetnek nem rossz – mondom és elsétálok mellette vigyorogva, mire ő csak kapkodja a fejét, de nem tudja mire vélni a mondandómat.

– Kezdetnek? És mi az, hogy nem rossz? Liza! Állj már meg! – kiáltja utánam a folyosón, amíg bezárja a lakás ajtaját.

Második részlet az Egyszeregyből

Na, ebben a percben állt meg az ütő bennem. Amúgy mindig kíváncsi lettem volna, hogy miért mondják így, amikor semmiféle ütős hangszer nincsen feltűntetve a belső szerveim között. Bár jobban belegondolva, a szívet billentyűk mozgatják, szóval, olyan, mint egy zongora, tehát… Á, a fene vigye el azt a zongorát! A fene vigye el a blogot! És legfőképpen Barnit!

Mint valami eszelős jövök ki az archívumból és futok végig a folyosón. A folyosón levő kávéautomata mellett meglátom Barnit, ő is felfigyel rám, nem csoda, úgy jövök, mint aki cseppet sem akar megállni. Megragadom a kezét, hiába magasabb legalább két fejjel nálam és bár nem úgy terveztem, az átlagos hangszínemnél jóval hangosabban szólok rá.

– Mit csináltál?

– Szívesen. De tényleg – mondja és elégedett mosoly suhan át az arcán, majd elnéz a távolba (valójában csak a négy méterrel arrébb levő falig tud, amin egy 1992-es naptár látható), mint Superman egy jól sikerült nap végén, miközben a 47-es edzőcipős lábát átveti a másikon szuper lazán. Ezzel tökéletesen egy pillanatban halljuk Ildikó üvöltését, amitől mindketten összerezzenünk, de valószínűleg a szejzmológusok is érzékelték. Nekem végem!

– Barnabás! Mi ez a mocsok gépemen? Azonnal takarítsd le! – kiabálja az irodájának az ajtajából cseppet sem türelmes hangon. Barni halálos nyugalom sétál felé, a kezében még mindig ott a műanyagpoharas kávé, néha hörpöl belőle. Én nem akarom látni Barni hamarosan bekövetkező halálát, ezért becsukom a szememet.

– Mi ez a mocsok a gépemen? – ismétli meg Ildikó, valószínűleg azért, mert az éppen neki ügyet intéző Zsani nincs a közelben és mindannyiunk fülét bántja már a visszhang hiánya.

– Az nem mocsok, hanem egy blog, egy nagyon érdekes blog – Barni farkasszemet néz Ildikóval, én pedig biztosra veszem, hogy hamarosan kiég a retinája vagy kővé dermed, mint azoknak, akik Medúzára néztek. – Amúgy a szerző éppen itt áll a hátam mögött, szívesen mesél is róla, ugye, Liza?

Ha eddig még nem lettem volna elég nyomatékosan kifejező, most elmondanám, hogy ha Barni nem hal meg Ildikó pillantásától, akkor rövid időn belül én fogom megölni! Előbújok a széles vállai mögül és roppant bátor módon integetek Ildikó felé, mint egy óvodás. Ájulás visszatartása – teljesítve.

– Te írtad azt a blogot? Elizabet, ugye? Mars mindketten az irodámba!

Szó nélkül bekullogunk, Barni még mindig nyugodt, a géphez ül és kattintgat rajta, számomra rejtélyes varázslatot végez. Ildikó mögötte áll és közben nézi. Körbenézek. Kell lennie itt egy csapóajtónak, ami a vártömlöcbe vezet, ahol felfalnak az éhes aligátorok.

– Szóval városi legendák, ugye? – kérdezi nem kis iróniával a hangjában, én pedig érzem, hogy alig tudok nyelni az izgalomtól. Közben észreveszem, hogy ma pisztoly alakú fülbevalót visel. Sárga ruhával. Úristen. Nekem lőttek.

Kiveszi Barni kezéből az egeret, kattint ő is néhányat, majd felolvassa néhány bejegyzésem címét. Ég a fejem, mert a hangjából azt veszem le, hogy egyáltalán nem az elismerés szól belőle, sokkal inkább valamilyen megalázás vagy lenézés. Csendben és viszonylag nyugodtan tűröm, hogy egy-egy címnél még fel is nevessen. Legalább jókedve lett tőle. Aztán elengedi az egeret, Barninak int, hogy folytassa, végül újra rám néz. Karba teszi a kezét. Ez nem jó, nagyon nem jó! Na, mindegy, jöjjenek az aligátorok.

 

Az első részlet az Egyszeregyből

A kezét, amit eddig a karomon tartott, most átvezeti a vállamra és ölel magához, de csak olyan lazán, mégis sokkal intimebben, mint ahogy én lenni szoktam egy alig néhány órája megismert fiúval. Ez valahol félúton van a kézfogás és a zsebre dugott kézzel menés között. A lényeg, hogy nagyon közel vagyok hozzá és ezt annyira látványosan élvezem, hogy ha nem lenne fülem, a mosolyom körbeszaladna a fejemen.

– A következő utcában lesz? – kérdezi és bólogatok. Fura, hogy tudja, melyik moziról van szó, hiszen ez egy annyira eldugott kis művész mozi, hogy azt hittem, rajtam és Zsófin kívül senki más nem tudja, hogy hol van.

– Amíg megyünk, nem tudnál egy kicsit kevésbé szexi lenni? – kérdezem tőle teljesen őszintén, mire lassít, rám néz és teljesen jogosan értetlenkedik.

– Hogy mit csináljak?

– Hát, hogy ne legyél ilyen szexi. Minden lány téged bámul, aki jön velünk szembe, még az az idős néni is kacsintott. Az ott, a járókerettel – a fejét az ég felé fordítja és hangosan nevet. – Engem meg úgy néznek, mint akit meg tudnának fojtani egy kanál vízben. Nem kell most száz százalékot bele adnod, elég, ha nyolcvanas leszel, jó?

– Szerinted én száz százalékot nyújtok? – kérdez vissza meglepetten.

Na, bumm! Máris elárultam magam.

– Hát, jó, száz, de azt nem mondtam, mennyiből.

– Az azért száz százalék, mert… Na, mindegy. Tudod, mit? A kedvedért megpróbálom visszafogni magam. De nem tudom, hogyan lehetne, mert nem csinálok semmi különöset – mutat végig magán és amúgy igaza van. – Nem kellettem magam a lányoknak. Vagyis egynek igen.

Oké, már úgyis régen voltam elpirulva, szóval pirulás újratöltve.

– Hát, kezdetnek lehetnél egy kicsit púpos – azonnal meggörbíti a gerincét -, aztán sántíthatnál egy kicsit – erre húzni kezdi az egyik lábát.

– És ehhez mit szólsz? – becsukja az egyik szemét, a nyelvét pedig kidugja jobbra. Úgy néz ki, mint valami félszemű értelmi sérült quasimodo, de a helyzet az, hogy ettől még aranyosabb lesz. Sőt, most már nevetni is lehet rajta.

– Jó, normulj meg – ütök egy kicsit a hátára, amitől újra kiegyenesedik, és most már ő is elneveti magát. – Ez nem segített. Az a helyzet, hogy menthetetlenül jól nézel ki. Tudom, hogy ezt most nehéz lehet hallanod, de valakinek muszáj volt ezt elmondania és ez a valaki most én vagyok. Kérlek, ne haragudj rám ezért – állunk meg egy percre és teszem a vállára a kezemet, mintha ez egy fájdalmas hír lenne, amit nyugodt pillanatban szeretnék vele közölni. – Talán ha majd egy kicsit idősebb leszel, akkor elkezdesz kopaszodni vagy ilyesmi, de attól félek, hogy neked még az is jól fog állni.

Kész vége, itt mind a ketten elnevetjük magunkat, és úgy érzem ebben a pillanatban, hogy mindent el akarok neki mondani. Apát, Alízt, az újságírást, a szörnyű főnökömet, az összes félelmemet, minden titkomat és azt akarom, hogy bárcsak úgy ismerném őt, ahogy akarom, hogy ő ismerjen meg engem. De nem mondok semmit, csak nagyot sóhajtok a nevetés végén, mire ő közelebb lép és megsimogatja a hajamat. Adrián akkor szokott ilyent csinálni, mielőtt megcsókol. A francba! Mit fogok csinálni? Most tényleg meg fog csókolni?

– Minden más lánynak egyenes a haja. A tiéd miért göndör? – kérdezi úgy, a szája az arcomtól alig néhány centire van, de nem lefelé néz, hanem a hajamat nézi. Én itt csókra várok, mint a dalban, amit A kis hableányban Sebastian, a rák énekel, ő meg a hajamat fixírozza. Fodrász vagy mi van?

– Mert minden más lánynak egyenes.

Nem látom vagy hallom, hogy nevet, mert csukva van a szemem, csak a bőrömön érzem, hogy nyitva van a szája, a lehelete pedig az arcomba tódul. Most már nagyon szeretném, ha megcsókolna.

– Hamarosan bezár a mozi. Nem kellene gyorsan bemenned a táskádért? – kérdezi, még mindig közel hajolva hozzám, én pedig nem tudom, melyik gondolat őrjít meg jobban, hogy megcsókol vagy hogy nem.