Velence

Hiszem és vallom azt, hogy az ember a látókörét az egyik legjobb módon úgy tágíthatja, ha minél több országba utazik el és a lehető legtöbbféle kultúrát ismeri meg. Nem elég ugyanis saját magunkat ismerni, a környezetünkben levőket is kell, hogy aztán tudjuk mihez viszonyítani magunkat.
Én nagyon szeretem az országot és azon belül a várost is, ahol felnőttem, szeretek magyar lenni, de azt sem szégyellem bevallani, milyen eufórikus érzés kerít a hatalmában, ha átlépem a határait. És persze milyen megnyugtatóan selymesen meleg érzés hazajönni és tudni, várnak itthon és jó itt lenni.
Bár még viszonylag fiatal vagyok, szerencsésnek tartom magam, mert nagyon sok helyen jártam már. Mindig úgy éreztem, amikor megismertem és megszerettem egy külföldi várost vagy egy kultúrát, hogy de szívesen visszajönnék még ide, de aztán a következő alkalommal, amikor dönteni kellett, mégis egy másik célpontot szemeltem ki magamnak. Mert meg akarom ismerni a világot. Talán egy élet sem elég erre a feladatra, én mindenesetre megpróbálkozom vele.

Legutóbb, egészen pontosan most hétvégén, Velencében jártam. Korábban már voltam Olaszországban, még hozzá Triesztben, nagy álmom pedig Róma és Dél-Olaszország felfedezése, de ezúttal a cölöpökön épült város volt a soros. Mivel a fejemben jelenleg egy olyan történet kezd kibontakozni, amely keresztül-kasul viszi az olvasót és persze a főszereplőt Európán, ezért tudtam, amikor a várost elhagyva felszálltam a kompra, hogy Velence is meg fog jelenni a történetben.

Nem tudom, sokan olvasták-e Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot, de abban biztos vagyok, hogy nem elegen. A történetben Mihály, az éppen nászúton levő ifjú férj, az egyik elsuhanó alakban gyermekkori szerelmét véli felfedezni. Emiatt aztán otthagyja friss feleségét a vonaton és az álom után megy beutazva egész Olaszországot. Eközben megismerjük gyermekkorát, az Ulpius testvéreket és a hozzájuk köthető történeteket, megértjük Mihályt és a tőle menekülő Évát is. Az egyik legkedvesebb regényem és sokat gondolkoztam rajta, miközben a komp haladt Velence felé, hogy vajon meg tudta-e volna írni Szerb ezt a regényt mondjuk francia vagy holland helyszínnel. Ahogy megismertem ezt a kereskedő várost és beszívtam a régi házak ódon hangulatának illatát, meggyőződtem róla, hogy bár nem láttam még mindig eleget Olaszországból, de valami csodálatos az a varázs, amivel bír.

Már csak maga a kép is szöget ütött a fejemben: egy város, ami voltaképpen nem létezik, hiszen nincs alatta föld, szinte lebeg, emberi kéz alkotta, de a természet évről évre vissza akarja hódítani: nagy esőzésekkel és áradásokkal. Emellett pedig a karneváli időszakban több millióan jönnek el ide, hogy lássák a maszkos felvonulókat, akik szintén nem azok, amiknek látszanak. Van-e a maszk mögött valaki? Vagy nem is a mögötte levő arc a fontos, hanem maga a maszk?

Talán úgy tűnik, kicsit elrugaszkodtam a városlátogatástól, de az utazásnak, legalábbis nálam, ez is az egyik legfontosabb hozadéka: gondolatokat indít el bennem. Ahogy most is. És hogy mi lesz az eredménye? Azt majd megtudjátok egyszer, a most még csak fejben formálódó negyedik történetemből. De egyelőre félreteszem az ötletelést, mert most egy sokkal időszerűbb feladatot kell ellátnom: bőszen javítom a Bogozd ki című kéziratomat.

Addig is ciao!