2014. december 24., szerda

Karácsonyra

Bár novellát ígértem, de ez a kis vers annyira meg akart születni, hogy gondoltam, inkább ezzel kedveskedek az én szeretett olvasóimnak. Nagyon ki akart törni belőlem az ujjaimon keresztül, ezért hagytam, hogy a papíron életre keljen. :-) Fogadjátok olyan szeretettel tőlem, amilyennel írtam nektek.



Zakály Viktória: Csak a szív

Csak a hó, ha esik,
csak a szél, ha fúj majd.
Nincsen más, csak a tél
két karodba bújva.

Csak az él, ki remél,
csak az ad, ki elvész.
Nincsen más, csak az éj:
velem légy, ha elmész.

Csak az zöld, mi fenyő,
csak az gömb, mi arany.
Nincsen más, csak a szív
csinálhat télből nyarat.




Az ünnepek alatt is azon dolgozok, hogy minél előbb új regényt foghassatok a kezetekbe. Nem kell sokáig várnotok már, nagyon remélem. :-) Boldog karácsonyt és szép, új, olvasmányokban gazdag évet kívánok mindannyiotoknak és családotoknak is! :-)


2014. december 18., csütörtök

Once upon a December

A decembert különösen szeretem, elsősorban a karácsony miatt persze, de azért is, mert ilyenkor az év végén bizonyos dolgok lezárulnak és januártól újak indulnak. A régi könyveimtől, amiket már nem olvastam, nem akartam egy hulladékkonténerben megszabadulni, de a barátaim között sem leltek gazdára. Így a városomban található Bibliofülkében hagytam őket. Ezt a régi telefonfülkét egy telefonos szolgáltató ajándékozta a városnak, amelyet egy forgalmas sétálóutcában helyeztek el. Ide bárki beteheti a megunt, már nem olvasott könyvét, amit aztán az arra járók megnéznek és ízlés szerint elvisznek. Szerintem szuper ez a kezdeményezés és csak remélni tudom, hogy az én kedves olvasmányaimnak új és szerető gazdái lesznek ismét. :-)



Persze a hely azért kellett, mert karácsonyra és a névnapomra is könyveket kértem ajándékba (sőt, egyet már kaptam is előkarácsony alkalmából, amit ezúton is köszönök), és a hely bizony szűkös. Jövőre könyvespolcot kérek, az biztos. :-) De egy régóta várt könyv már meg is érkezett hozzám. A múltkor már célozgattam rá, hogy Rácz Tibor szerzőtársam regényének megjelenését már nagyon várom és néhány szemfüles előtt nem is maradt titokban a dolog, hogy miért.



Nézzétek csak, ki szerkesztette Tibi regényét! :-) (Aki nem tudná, annak elárulom, a Horváth Viktória az igazi nevem, a Zakály csak író név.)


Ezen ügyködtünk Tibivel nem kevés időt, de minden átizzadt, átolvasott és átgondolkodott nappalt és éjszakát megért, mert bár mindketttőnknek ez volt az első kísérlete (Tibinek, mint szerző, nekem, mint szerkesztő), örömmel írtuk/szerkesztettük nektek ezt a regényt, amit tiszta szívből ajánlok amúgy néhány lappal arrébb is, ott már mint Zakály Viki. :-)

Jó olvasást kívánok hozzá!


2014. december 15., hétfő

Dedikálás karácsony előtt

Sziasztok!

December 21-én, vasárnap 14 és 15 óra között dedikálok Budapesten a Bálnában (Helena Silence és Kemese Fanni társaságában). Aki szeretne velem találkozni, közös képet készíteni vagy aláíratni a könyvét, annak lesz rá lehetősége. Idén utoljára. :-)

Apró ajándékkal várlak titeket! Reméljük, addig nem lesz hó, csak utána. De jó lenne, ha esne egy kicsi 24-én este...


2014. november 26., szerda

Nyugaton a helyzet változatlan


Még magam is megdöbbentem, amikor láttam, hogy milyen régen írtam bejegyzést. De persze nem töltöttem tétlenül az időt :-)

Túl vagyunk egy durva lakásfelújításon (leginkább egy eposzhoz vagy még inkább tragédiához tudnám hasonlítani az elmúlt heteinket :-)), én pedig ezerrel verem a billentyűzetet azóta (akkor is amúgy a legnagyobb káosz és por közepén körbe véve érdeklődő tekintetű munkásokkal).
Készül ugyanis egy kézirat, de erről egyelőre még sokat nem árulhatok el. (Azért majd képeket teszek fel később és lehet találgatni, jó?) Szóval nagy munkában vagyok. Négy-öt óra írás után úgy kell leszedni a laptop billentyűzetéről és ezután már csak halkommunikációra vagyok képes (nagyra nyitott, semmibe révedő szemek és szájtátogatás).

A kezemet pedig borogatom, hogy még bírja ki a végéig.
A Bogozd ki-t jegeltem egyelőre, mert még nem tudtam kibogozni :-) Ugyanis egy másik történet most sokkal jobban izgat (emiatt van ugye a borogatás).

Az alábbi képen jól látszik az elgyötörtség :-)




De ez az unalmas része, jöjjön az érdekesebb: két játék is folyt/folyik egymás után a nyereményeimért. Az egyik Deszy oldalán volt található, aki egy nagyon kedves és ügyes lány, emellett pedig hihetetlen jó blogger, én is követem az írásait. Ez a játék hamarosan véget ér és nyertest hirdetünk. De azért csak kattintsatok rá, mert játék nélkül is érdemes felkeresni az oldalt: (http://www.deszy-konyv.hu/)

A másik játék egy karácsonyi novellámért folyik, amit személyre szabottan a nyertesnek készítek el, mert egy olyan nevet írok bele, amit ő kér tőlem. Ez a novella sehol sem fog megjelenni és csak a nyertesnek küldöm el, igazi személyre szabott ajándék lesz. Amúgy a játék nemcsak az én nyereményemért fog folyni, más írók is ajánlották fel ajándékokat. Hamarosan írok oldalcímet is, hol találjátok ezt a lehetőséget. :-)

December 13-án pedig megjelenik egy nagyon kedves írótársam regénye, ő Rácz-Stefán Tibor, akit a Media Addict oldalról ismerhettek. A regény címe Fogadj el!, de hogy miért is különleges ez a regény a számomra, na, azt majd később megtudjátok... :-)

Addig is egy nagyon vicces összeállítást olvashattok ezen a linken, ha tudtok egy kicsit angolul. Igen, néha tényleg ilyen arcot vágnak az írók:

http://www.kaylahollatz.com/2014/09/15-things-to-never-say-to-writer-gif.html

2014. szeptember 4., csütörtök

Az írás az élet

 Sokat beszélgettem mostanában az írásról barátokkal és írótársakkal, aztán otthon, a szoba magányában továbbgondoltam azt, amiről korábban beszélgettünk. Illetve híres írók önéletrajzát vagy vallomásait is olvastam a témában. Vagyis azt, milyen is maga az írás folyamata és milyennek képzeltem el korábban.
Amikor lelkes amatőr írókkal beszélgetek, mindig kiderül: máshogyan képzelik el, mint amilyen valójában. Ezzel persze nincs is gond, én sem gondoltam korábban másmilyennek, mint ők. Ülni egy kényelmes székben, gőzölgő forró tea az írógép mellett, egy szép kézírással ellátott jegyzettömböt forgatni, doromboló macska a kanapén és az ablakból kilátás a lenyűgöző tájra. Na, persze. Ez minden csak nem valós és nem is termékeny munkakörnyezet. :-)
Ahányan vagyunk, annyiféleképpen írunk, de az biztos, szükséges a megtörés és a katarzis is a jó munkához. A nagy AHA pillanatok nélkül nem is értékelnénk a végzett munkát, vér és verejték nélkül nem is lenne igazi a büszkeségünk, amikor a friss, nyomdaillatú, még ropogós könyvet a kezünkbe vesszük.
Az írás nemcsak az irodalomról szól, nemcsak az értelmező és helyesírási szótárról vagy a kutatásokról. Az írás a küzdésről is szól, hogy az ember fejlődik és mindig legyőzi újra és újra saját magát. A küzdés pedig maga az élet :-)

Ahogy elképzeljük az írást:

Amilyen általában az év nagy részében:

Leadási határidő előtt:

Amikor nem jön az ihlet:

Amikor betelt a pohár (közel a feladáshoz, valójában pedig a tetőpont előtt):

Nagy megvilágosodás (aztán mégsem jó az ötlet):

2014. augusztus 30., szombat

Summertime Madness Book kihívás

Ismét egy kihívás, ám ezúttal jég nélkül :-)

Ha követitek a FB oldalamat, akkor láthattátok, hogy a múlt héten Leiner Laura hívott ki engem a jeges vödrös kihívásban (ha még nem, akkor ide kattintsatok), én pedig többek között Rácz Tibor szerzőtársamat, a Media-Addict főszerkesztőjét. 
Tibi persze nem maradt adósom, ezért most ő hívott ki engem, igaz, ehhez nem kellett úszógumit húznom. :-) (erről lenne szó)

Ahogy azt illik, teljesítem a kihívást, jöjjenek az én válaszaim!

1. Mutass egy nyárias borítójú könyvet!
A Szívritmuszavar és a Hanna örök borítója is nagyon téli hangulatú, amit nem bántam, mert télen jelent meg mindkét könyv, viszont a történetek nagyobbik része nyáron játszódik. Ezért én korábban mindig nyári témájú borítóval képzeltem el a könyveimet.
Ha nyári témájú borító, akkor egyértelműen Marcsi és a nyári kalamajka. Kozári Dorka mesekönyve kedves a szívemnek, mert még megjelenés előtt olvashattam és Dorka kért is ajánlást tőlem a könyvbe. Amúgy pedig nagy cicabolond vagyok és egy Marcsihoz cseppet sem hasonlító undok, beképzelt és önző macska gazdája :-P A borító egyszerű, vidám és szerintem nagyon csalogató a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt.

 
 
2. Válassz egy kitalált helyet, ami tökéletes célállomása lenne a nyári vakációdnak!
Avonlea természetesen. Mivel még nincs iskola, valószínűleg Anne sincs ott, valahol nagyokat sétál Gilberttel vagy éppen Dianaval. Beugranék egy sütire Marillahoz, pletykáznék egyet Rachellel, aztán megvitatnám az idei termést Matthew-val.
 
 
3. Éppen a nyári vakációdra mész és a repülőgépen ülsz. Egy olyan könyvet akarsz olvasni, ami egész úton kitart. Melyik regényt választanád?
Nem nagyon tudok utazás közben olvasni, mert megszédülök, ha sokáig lefelé nézek. De ha a fejem fölött tartom a könyvet, akkor jó, viszont ehhez egy viszonylag vékony könyv kell. Nem olyan rövid, de egyszer Pécsről hazafelé tartva ezt a könyvet olvastam el és jobb útitársat nem is kívánhattam volna magamnak. Bármikor újraolvasnám, mert csodálatos. Gabriel García Márquez - Szerelem a kolera idején.
 
 
 
4. Nyári szomorúság gyötör – melyik vidám könyvvel csalnál mosolyt az arcodra?
Azt hiszem, a Bábellel. Nagyon szerettem a SZJG-t is, de azt nem a humora miatt elsősorban, pedg abban is nagyon jó volt. A Bábel sokka ütősebb, viccesebb és frappánsabb szerintem. Sírva nevettem annál a résznél, amikor egy hobo a Talált tárgyak sátránál keresi a barátnőjét, akit előző este elhagyott :-) Leiner Laura humora nagyon bejön. Tud valamit, na :-)
 
 
 
5. Éppen a tengerparton ülsz, teljesen egyedül. Melyik kitalált karakter lenne a tengerparti bébid?
Damon Salvatore :-) Nincs kérdés. A világtörténelem legforróbb vérű vámpírja, kétségtelen! Bár nem tudom, hogy egy vámpírnak merném-e azt mondani, hogy bébi :-) (Amúgy is lecsapna Elena, mielőtt igazán összemelegedhetnénk :-))
 
 
 
6. A fagyizás mellé kell egy fagyos, menő haver is! Melyik kitalált karakter lenne a legjobb barátod?
Rory Gilmore, ez sem volt kérdéses. Roryval nagyon sok közös van bennünk, imádunk filmezni, szeretjük a könyveket, az anyánk a legjobb barátnőnk, szeretjük a könyveket, mindig túl komolyan vesszük az életetet és ... azt már mondtam, hogy szeretjük a könyveket? :-P


 
 
7. Oszd meg a nyári őrületet! Taggelj be pár embert!
Én nem taggelek be senkit, inkább kihívok mindenkit, hogy ők is osszák meg velünk a nyári őrületüket és linkeljék be az oldalukat, ha meg szeretnék mutatni! :-)

Már csak pár nap a nyár... :-(
 
 

2014. augusztus 3., vasárnap

Blogos díj :-)

Marosi Katalintól kaptam az alábbi blogos díjat, ami a következőkkel jár. Olvassátok!

Aki díjat kap, annak az alábbi szabályokat kell betartani:
 - Írd ki, kitől kaptad.
 - Írj tíz dolgot magadról.
 - Válaszolj a tíz kapott kérdésre!
 - Írj tíz kérdést és küldd tovább a díjat a tíz kiválasztott személynek!
 
Tíz dolog magamról (ez még nem olyan nehéz):
- Nagyon félek a tűtől, ezért nehezen lehet elküldeni vérvételre. Véradásra pedig egyáltalán nem, pedig nagyon szeretnék adni.
- Az óvodában perec volt a jelem.
- A középiskolában az egyik tanárunk két évig Nórának hívott, úgyhogy arra a névre is hallgatok.
- Egyszer búvárkodás közben láttam egy bébi polipot. Azt hiszem, akkor féltem a legjobban életemben.
- Utáltam a tesi órát. Tök béna vagyok minden fajta mozgásos dologhoz :-)
- A magyart viszont mindig is nagyon szerettem. Az érettségimre ezt írta rá a tanár: túlmutat a középiskolás tananyagon. Nagyon büszke voltam rá :-)
- Szeretem a cicákat, mindig is inkább macska, mint kutyapárti voltam. Egyszer megkért egy barátom, hogy sétáltassam meg a kutyáját, de én olyan hülyén fogtam a pórázt (mereven, magamtól messzire eltartva), hogy mindenki rajtam röhögött a sétáltatón szerintem.
- A legrégebbi barátnőmmel a könyvtárban barátkoztunk össze. Előtte nagyon utáltam, mert minden mesemondó versenyt megnyert helyettem :-)
- Szeretem a kemény rock zenét. Úgy szoktam bömböltetni a fülemben az iPod-on, hogy a buszon ijedten néznek rám a mellettem állók.
- Van egy mondásom, ami a legközelebbi barátaimra mind igaz: ha éjszaka közepén felhívnám, hogy kéne az egyik veséd, akkor nem visszakérdezne, hogy miért? Mi történt? Hanem azt kérdezné: a jobb vagy a bal?
 
És Kati kérdései:
1. Mikor kezdtél el írni, és mi volt az a dolog, ami erre rávezetett?
Már írogattam a főiskola alatt is, de inkább cikkeket a suli újságba, aztán később az első munkahelyemen, egy megyei lapnál kisebb tárcákat és jegyzeteket. Az első befejezett történetem a Szívritmuszavar volt, ekkor voltam 24 éves. Hogy mi vezetett ide? Egyrészt egy nyári emlék, másrészt pedig a tény, hogy mindig is szerettem a jó történeteket, hogy imádok olvasni és bennem is élt a vágy, hogy alkossak valamit, amit megmarad.

2. Ki a kedvenc íród?
Könnyű: Szabó Magda.
 
3. Ki a legfőbb példaképed?
Nehéz lenne ide most egy nevet írnom, mert több is van: van, aki az embersége miatt, más az ereje miatt, megint más az írói tehetsége és kitartása miatt. Amúgy elég rossz emberismerő vagyok, ezért nem egyszer volt már, hogy hatalmasat csalódtam olyanban, akiben korábban megbíztam. De egyre jobban sikerül kiismernem az embereket, szóval fejlődök :-)
 
4. Van-e olyan karaktered, akit magadról mintáztál?
Hmm... Igen, volt :-)
 
5. Mi a kedvenc alkotási műfajod?
Újabban nagyon szeretek novellázni. Gyorsabb, ütősebb és kevesebb időt vesz igénybe, mint egy regény, gyakorlásnak kiváló. Minden írópalántának ajánlani tudom!
 
6. Hallgatsz zenét alkotás közben?
Csak álmodozáshoz. Ha írok, még a legyek is kirepülnek a szobából és a szomszéd is lehalkítja a mulatós zenéjét.
 
7. Honnan nyered az ihletet?
Sok helyről: zenéből, filmekből, könyvekből, az életből, barátok elmeséléséből, de még a buszon is mindig figyelek sosem lehet tudni, hogy mit csíp el az ember :-) Amúgy pedig nem szeretek itthon bezárva lenni, mert hiszem: egy író csak úgy tud hitelesen írni az emberekről, a körülötte levő világról, ha maga is benne él és aktív részese. Egy szobából nem tudhatjuk meg, milyen érzés, ha megmásszunk egy meredek falat, ha összeszorítja a hideg víz a tüdőnket, ha elcsúszunk a jégen, ha félrevezet minket, akit barátnak hittünk, ha meg kell siratnunk valakit, akit elvesztettünk.
 
8. Van-e más hasonló hobbid az írás mellett?
Régen sokat rajzoltam, főleg barátokról portrét, de már kevés időm van ilyesmire. Nagyon szeretek barkácsolni és lakást felújítani is. Szívesen töltöm az időmet a barátaimmal, bár már igazi kihívás összetrombitálni a társaságot, annyi helyen vagyunk :-) Szeretek kajakozni, futni, ping-pongozni és sétálni az erdőben.Imádom az állatokat, ezért szívesen megyek ki az állatmenhelyre is. Van egy perzsa cicám, otthon őt kényeztetem.
 
9. A további céljaid mennyiben kötődnek az íráshoz?
Az írás nagyon fontos része az életemnek, de nem az életem. Meghatározza a napjaimat, a szabadidőmet és azt, hogy mit gondolok magamról, de persze emellett még számtalan fontos dolog van. Szeretek új dolgokat tanulni és új emberekkel megismerkedni, szívesen utazok sokat és sokfelé. De mit sem érnének az élmények, ha nem örökíthetném meg őket a regényeimben :-)
 
10. Mik a távlati terveid az írás terén?
Szeretnék még sok-sok könyvet írni. Nem tudom, hogy lesz-e rá lehetőségem, igényelni fogják-e az olvasók, de én nagyon szeretnék. Sok történet van a fejemben, amit papírra szeretnék vetni, remélem, lesz rá lehetőségem. Szívesen kipróbálnám magam más területeken is, megpróbálné dalszöveget, forgatókönyvet vagy mesét is írni. De ezek inkább csak olyan álomfélék :-)
 
 
 
 
Én viszont nem szeretnék megjelölni tíz bloggert, akiknek továbbküldeném a kérdéseket. Túl sok jó blog van és nem tudok csak tizet kiválasztani. Vérezne sokakért a szívem. Inkább arra bíztatok mindenkit, aki olvassa és van blogja, hogy linkeljen be engem és válaszoljon a kérdésekre ő is, ha ír vagy írni szeretne :-)

2014. július 30., szerda

Nyár, nyár és nyár


  

Mert nyáron minden szebb és jobb. Na, jó, elfogult vagyok, mert nyári gyerek vagyok, ezért sokkal jobban szeretem a nyarat és minden ehhez köthető tevékenységet, mint mások.

Érdekes módon nem azért szeretem, mert a nyári szünetre emlékeztet (én mindig jobban szerettem iskolába járni, nem vicc) vagy mert strandra lehet járni (nem vagyok egy strandolós típus), esetleg a nyaralás miatt (sosem nyáron megyünk).

Kétségtelen, hogy minden évszaknak megvan a varázsa, az októberi színözön a lehulló levelekkel, a decemberi készülődés és várakozás vagy a tavaszi első kabát- vagy sapkamentes nap. Ezek mind-mind csodás érzések és emiatt is nagyon boldog vagyok, hogy olyan helyen élhetek, ahol négy évszak van: nyáron kánikula, télen havazás. Higgyétek el, hogy nekünk ez természetes, de mások mennyire irigyelnek minket érte!

Nyár van, nyár!
De a nyár valami egészen más. Ahogy a SZRZ-ban írtam, akkor történik a legtöbb dolog és a legjobbak is. Ez a nyár is ilyen most az életben. Íróként is egy újfajta magamra találás van éppen soron, ahogy a magánéletemben is. Sok dolgot lezártam, aminek már ideje volt és sok újat megnyitottam, ami már régóta erre várt. Egészen kicserélődtem kívülről és belülről, és ez a folyamat még folytatódik a nyár végéig is.
Jövőre harminc éves leszek, még az is lehet, hogy egészen máshogy fogom szemlélni az életet, mint a húszas éveimben. Ezekről majd később fogok írni nektek bővebben :-) Én azt kívánom nektek, hogy ez a nyár legyen más, mint a többi: szebb, izgalmasabb, kalandosabb és könyvélményekben gazdagabb, mint a korábbiak!

Szívesen veszem, ha nyári könyvélményeiteket vagy olvasmánylistátokat megosztjátok velem. Még nem találtam meg az idei nyaralásra szánt regényeimet :-) Lehet segíteni!

2014. július 23., szerda

Látta valaki Hannát?

Ahogy ígértem, megírom nektek, hogy szerintem hogyan alakul Hanna élete a regény befejezése után. De először arról, hogy ti mit írtatok nekem :-)

Zsófi szerint Hanna megírja a szerelmük történetét, amit aztán a lánya felnőve elolvas és így szerez tudomást szülei lehetetlen szerelméről. Kata szerint Hanna visszatér Andrejhez és együtt nevelik a két gyermeket, akik mellé újak is érkeznek majd. Szabina úgy véli, hogy Hanna sikeres karriert fog befutni a könyvei által, amikor aztán döntenie a siker és csillogás vagy a gyermekei és a falu csendje között. Bianka szerint is Andrej tér vissza majd Hanna életében, de ezúttal külföldre költöznek és ott fognak majd élni. Alexandra szerint pedig Hanna alapít egy iskolát és ott megtalálja a szerelmet egy jóképű tanár személyében.

Az én elképzelésemmel a legutolsó ötlet egyezik meg majdnem pontosan. A történet 5-10 évvel Ádám halála után játszódna. Én úgy képzelem Hanna jövőjét, hogy továbbra is ott él Csöngén, télen tanít, nyáron pedig szervezi az irodalmi táborokat, így ápolva a férje, a falu és persze Weöres Sándor szellemiségét. A gyermeki lassan nőnek és sokat mesél nekik az apjukról, a történetükről. Aztán érkezik egy új tanár a faluba, aki meg akarja reformálni a tábort és az iskolát is. Ez Hannának persze nagyon nem tetszik :-) Sokszor összeakasztják a bajszukat, de végül persze győz a köztük levő kémia és kiderül, sokkal több mindenben egyeznek, mint különböznek.

Nehezen tudná feldolgozni, hogy egyedül maradt

Én mindig is úgy gondoltam, ha folytatnám Hanna történetét, akkor boldog véget adnék neki ezúttal. Mert Hanna nagyon megérdemli, hogy az legyen. Ádámmal nem lehettek boldogok, mert túl sokat hibáztak ők is és a sors is ellenük, de egy új férfival egy másik kapcsolatban már megkaphatná a tiszta és tökéletes boldogságot :-) Viszont mindenképpen egy teljesen más karaktert adnék neki, mint amilyen Ádám volt. Egy gyakorlatias, talpraesett, az életben tökéletesen eligazodó, humoros, a társaság középpontjában álló és tettre kész férfit, aki először biztosan megrémítené Hannát a határozottságával, de utána megnyerné magának ez a nagyon férfias férfi.

Persze a hangsúlyt nemcsak erre helyezném, hanem arra, Hanna hogyan tudta feldolgozni a veszteséget, ami érte, milyen a kapcsolata a két gyermekével, hogyan éli a hétköznapjait, mikor minden energiájával próbál a munkájára koncentrálni, de hiányzik neki egy társ, akinek a vállára hajthatja a fejét a nap végén.

Hanna a gyermekeivel Csöngén

2014. július 9., szerda

Ha a könyvek a közösségi média tagjai lennének

Ennek a bejegyzésnek az ötlete nem tőlem, hanem Rácz Tibitől származik (aki szintén kapta valahonnan :-)). A lényeg, hogy az olvasmányainkat egy közösségi médiához hasonlítjuk, az alább látható módon. Igazából egyfajta szubjektív válogatás :-) Tibi bejegyzését olvashatjátok itt, de mások is írtak a témában, keressetek rá! http://media-addict.hu/2014/07/05/ha-a-konyvek-a-kozossegi-media-tagjai-lennenek/


Viszont az ötlet nagyon megtetszett, mert minden, ami az olvasással, könyvekkel kapcsolatos, természetesen nagyon érdekel, ezért gondoltam, én is készítek ezzel kapcsolatosan egy bejegyzést. Hát, íme:

TWITTER: Melyik a legrövidebb kedvenc könyved?
Sohonyai Edit volt a nagy kedvencem gyerekként-kamaszként. Rengetegszer olvastam a Macskaköröm és a Szerelemlék ifjúsági regényét (utóbbi azt hiszem, Engem szeress! címmel jelent még később újra). Vékonyka kis könyv volt mindkettő, órákra nem kötött le, különösen, hogy már akkor is sokkal gyorsabban olvastam, mint a kortársaim. De a fiatalos nyelvezete, a poénjai, a jól megrajzolt karakterei azóta is a fejemben vannak, sőt, bizonyos részeket még ma is fejből tudok :-)



FACEBOOK: Egy könyv, amit mindenki rád akart tukmálni
Csillagainkban a hiba egy ilyen könyv volt. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, de talán pont azért, mert olyan sokan dicsérték előtte nekem és annyian ajánlották, többet vártam tőle. Tetszett a sajátságos megközelítése a témának, nagyon jó ötlet volt egy befejezetlen regényt, mint egyfajta szimbólumot belevinni a történetbe, de aztán a végét mintha elkapkodta volna az író és becsapta volna az olvasót az ígéretével. Másra, többre számítottam, de így is nagyon jó olvasmánynak tartom.



TUMBLR: Egy könyv, amit azelőtt olvastál el, hogy „menő lett”
Lolita az volt bizonyos értelemben nekem és ezt meg is magyarázom azonnal. Az általános iskolámban volt könyvtár is, igaz, csak helyi kis könyvtár, de én ott szívtam magamban a könyvek iránti szeretet édes illatát. Minden nap ott voltam suli után és hétvégén is gyakran. Volt, hogy ott olvastam, de könyv nélkül haza se indultam. A legtöbbször a gyerek és ifjúsági részlegen válogattam, ám egyszer elkalandoztam a felnőtt részleg felé, ahol megláttam a Lolita borítóját és megtetszett. A könyvtárosnő furcsán nézett rám, először ki sem akarta adni nekem, mert 12 éves voltam, mint Lolita a történetben. (Egyébként akkor teljesen más aspektusban is értelmeztem.) De aztán kivehettem és elolvastam. Értettem és imádtam. Szerelem volt első olvasásra.
Aztán majdnem tíz évvel később a főiskolán vettük is, mint regényt az egyik szemináriumon. A csoporttársaim nagy része akkor eszmélt rá, hogy milyen zseniális alkotás, hogy mennyire túlmutat azon, amit lecsupaszítva olvashatunk a fülszövegben és láthatunk a borítón. Én akkor már réges-régen tudtam :-)


 
MYSPACE Egy könyv, amire nem emlékszel, hogy tetszett-e vagy sem
A kis herceg. Ezt is gyerekként olvastam először a barátnőm unszolására. Akkor nem emlékszem, hogy tetszett-e vagy sem, de mivel határozottan nem emlékszem, ezért valószínű, hogy utóbbi. Felnőtt fejjel újraolvasva viszont egyértelműen remek olvasmánynak tartom.






YOUTUBE: Egy könyv, amit remélsz, hogy meg fognak filmesíteni
Szerb Antal Utas és holdvilágja. Kérek egy rendezőt! Most azonnal! Szedje össze a színészeket és azonnal filmesítse meg! Lehetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű történetből ne tudjanak egy csodálatos filmet készíteni :-) Sokszor volt már róla szó, hogy megfilmesítik, de aztán mindig elhalkultak ezek a hírek, nem tudom, miért. Én nagyon várom! Tipikusan az a történet, amiben megvan a gyönyörű helyszín, a gazdag és kidolgozott karakterek, a múlt és jelen kapcsolata és persze a történetbeli csavarok is. Nem, nem lenne belőle blockbuster, inkább egy szép tévéfilm vagy egy igényes művészi film. Aki még nem olvasta a regényt, annak tiszta szívből ajánlom, igaz, nem nászútra való olvasmány :-)


INSTAGRAM: Egy könyv, aminek a borítója annyira megtetszett, hogy meg is osztottad instagramon
Nem szoktam képeket megosztani az instagramon, de ez a borító tényleg lenyűgőző, figyelemfelhívó és a történethez is ad egyfajta plusz jelentést. D. Tóth Kriszta - Jöttem, hadd lássalak borítóján egy eltakart szemű fiatal nő látható. A kontyát rossz oldalra kötötték meg :-) A könyvet ajánlás és a borító alapján vásároltam meg. Nagyon szép történet, csodálatos a nyelvezet, amit az írónő használ, de itt is a túl jó ajánlás miatt többet vártam, nem lett a kedvenc könyvem, de mindenkinek ajánlom olvasásra. Egyébként korrajznak sem utolsó.


GOODREADS: Egy könyv, amit mindenkinek ajánlanál
Szabó Magdától nagyrészt bármit, de Az ajtó, Az őz, a Katalin utca, az Ókút és a Régimódi történet az én kedvenceim, no és persze a legismertebb, az Abigél. Egyszerűen nem tudom, hogyan lehet, hogy aki olvassa, az nem lesz rögtön szerelmes a gördülékeny, de igényes nyelvezetébe, a szép történetvezetésbe, a meglepő felütéseibe és a végletekig kidolgozott karaktereibe. Az írónő minden regényében egy kicsit magát írta meg (van, ahol nem is kicsit), akinek egy regénye bejön, annak az összes bejön. Van egy borongós, esőszagú érzete a történeteinek, amit nem lehet minden hangulatban és élethelyzetben olvasni, de a megfelelő körülmények között pótolhatatlan kincsek. Én úgy vagyok vele, mint egy tábla csokival: egyszerre falnám be az egészet legszívesebben, másrészt pedig tartogatnám és húznám a kóstolással az időt, ameddig csak lehet, hogy minél tovább tartson. Nagy bánatom, hogy még élt és járt is a szülővárosomban, Zalaegerszegen, amikor már én is felnőtt voltam, de akkor még nem olvastam a könyveit és így nem is rajongtam érte. Pedig egy dedikált könyv most mekkora kincs lenne a számomra :-)

 
 
 
Olvastátok valamelyik könyvet? Ha igen, mi volt a véleményetek róla?

2014. június 11., szerda

Könyvhét 2014

Természetesen idén sem hagyom ki a Könyvhetet Budapesten, ezért most szombaton (14-én)  megtaláltok a Vörösmarty téren 15 és 16 óra között a Könyvmolyképző Kiadó standjánál (81-es).
Lehet könyveket aláíratni (általában csak a sajátomat szoktam dedikálni, szóval nem árt, ha van nálatok egy SZRZ vagy egy HÖ kötet), vásárolni szuper kedvezményekkel, kérdezni bármit (remélem, tudok is válaszolni rá), fotót készíteni vagy csak úgy beszélgetni is. Két beszélgetőtársam Helena Silence és Kemese Fanni lesz :-)

És egy kis apró meglepetéssel is készülök azoknak, akik kilátogatnak hozzám. Csak ott és akkor lehet hozzájutni a korlátozott számban kinyomtatott novellámhoz, amit Hanna és Ádám történetéhez írtam nemrég. :-)

Várok minden olvasót és érdeklődőt szeretettel!


2014. május 30., péntek

Novella

 
 
Az éjszaka hívogató volt. Hiába nézett ki a hideg, párás éjbe, ahogy az eső után száradt fel a járda és a házfalak, nem bírt parancsolni az ösztöneinek és útnak eredt. Beleborzongott a szél hideg ölelésébe. Hangtalanul lépkedett a házak között, ha zajt hallott, előbb lassított, majd teljesen megállt. Pam-pam-papam. Csak a szívverését hallotta. Mozdulatlanul figyelte, hogyan halkulnak el az apró neszek, amelyeket csak a feltámadó szél okozott, majd fogynak el teljesen. Szinte néptelen volt a Partdűlő utca környéke ilyenkor. Csak a falevelek remegtek az ágak végén a telet várva.
Szüksége volt a szökés okozta édes izgalomra és az érzésre, hogy nap, mint nap van mit várni. Eseménytelenül teltek volna el az egyforma napok egymás utána, ha ő nem lett volna. Ezért újra látni akarta. Pedig bezárták és ráparancsoltak, hogy nem mehet ki. Nappal még csak-csak, de éjszaka sehova. Sejtelme sem volt, honnan jöhettek rá az otthoniak, hogy hol tölti az éjszakáit. Talán a vizes és sáros nyomok árulkodtak a makulátlan padlón vagy valaki meglátta? Nem fog már kiderülni soha,de nem is ez volt a lényeg. Látni akarta. Ha most utoljára, akkor utoljára.
Igazából nem is ismert magára. Ő nem olyan fajta lány, akinek bárki elcsavarhatja a fejét. Nem, annál sokkal büszkébb és értékesebb. Legalábbis annak gondolta magát. Pedig most ő is éppen ugyanúgy fut a fiú után, mint az általa lenézett lányok. Újra neszt hallott, megállt. Fülelt. Megint csak a szél. Beleremegett a saját sóhajtásába, aztán belenézett a pocsolyába, ami a lábai előtt terült el. Helyes volt az arca, ezt már sokszor mondták neki. Talán jobbat is találhatna magának, mint ez a… Miért nem tudom kiverni a fejemből? – kérdezte magától a pocsolyának címezve a kérdést, de a szél megborzolta a tetejét és csak lágy hullámok felelhettek volna nekik, de ők is inkább csendben maradtak. Pedig tudták a választ.
Hamar odaért a kerítéshez, felugrott a tetejére és várt. Tudta, hogy késni fog. Mindig késik. De még ezt is szerette benne, mert ez is annyira a része volt és minden, ami hozzátartozott, azt kétségek nélkül, teljes odaadással szerette. Nem, nem szerelem volt ez. Valami több. Ősi, állati ösztön. Vibrálás a mellkasában és zsibbadás a végtagjaiban. Kósza gondolatok a fejében és remegés a mozdulataiban. Hogyan is jutott idáig? Maga sem tudta. Várt türelmesen. Mit tehetett volna mást?

Megérkezett. Már messziről hallotta a lépteit, pedig ő is nagyon csendben járt mindig. Aztán megpillantotta az árnyékát az egyik pislogó utcai lámpa fényében. Még az árnyékát is szerette. Hogyne, hiszen az már a közeledtét jelezte. Szerette. Ahogy a forró beton gőzölgő illatát nyári estéken vagy a szúnyogok sercegő halálát a teraszon csüngő lámpában. Mindent, ami őt jelentette. Érezte, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban ver a szíve, de kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. Nem akarta, hogy észrevegye rajta, mennyire a hatása alatt van. Bármilyen nehezére is esett, még a fejét is elfordította, mintha mást nézne, mintha csak véletlenül járt volna erre portyázás közben. Nem engedhette meg, hogy gyengének lássa. Nem.
– Szia, cicus! – hallotta a háta mögül és közömbösséget tettetve megfordult, de a torkában levő gombóc csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Alig tudott megszólalni.
– Szia! – ennyi tellett tőle. Ridegnek tűnhetett, pedig valójában az összes idegszála megfeszült, és ettől egyszerre lett merev, mégis könnyen alakítható, mint a viasz a láng alatt. Nem is baj, gondolta, nehogy elbízza magát egy hosszú köszöntéstől.
Ő is felugrott a kerítésre és megkerülte. Lassan ment, ráérősen és közben le sem vette a szemét róla. Állta a pillantást mozdulatlanul és merev arccal, a bajsza sem rezdült.
– Csak nem engem vártál? – kérdezte tőle.
– Nem képzelsz egy kicsit sokat magadról? Éppen erre volt dolgom és gondoltam, körülnézek a kerítésről, innen jobban belátom a terepet. – Remeg a hangja, de talán nem hallotta meg! Valamit be kell vetnie, hogy ne vegye észre, mennyire elgyengíti az egész testét a jelenléte. Van, ami mindig bejön. Most is sikerülni fog. Megnyalta a mancsát kétszer-háromszor és végigsimította vele a fejét az orrától egészen a füle a hegyéig. Szépen, lassan, kiélvezve a mozdulat tökéletességét és finomságát. A másik figyelte őt, de nemcsak a szemével, hanem minden idegszálával,és ehhez nem kellett mosakodás közben kinyitnia a szemét, pontosan tudta, hogy jóllakik ma este a látványával is. Nem gondolta, hogy valami újat fedezett volna fel, vagy hogy más macskalány nem szokta így mosdatni magát előtte. Egyszerűen csak azt gondolta, van benne valami különleges, amire mégis odafigyel. Amiért őt választja a rengetegből. Amivel meg tudja változtatni a megváltoztathatatlant. A szerelemben nincs lehetetlen.
Lerakta a tappancsát a kerítésre és lassan kinyitotta a szemét. Egyenesen a zöld, ék alakú pupillájú szembe bámult. Az ék lassan elkezdett nőni, míg nem kerek kis körré hízott. Ilyen a macskák szeme, amikor vadásznak. És most ő volt a préda.
– Tegnap nem jöttél – váltott szót a kandúr, aki egyébként a Jack névre hallgatott. Lesütötte kerek pupillájú szemét, ami elárulta. Lassan lépegetni kezdett körülötte, figyelve arra, hogy ne érjen hozzá, amikor a kerítés vékony tetején egymás mellé kerültek.
– Bezártak. Nem engedik, hogy kijárjak éjszakánként. Félnek, hogy elkapnak a kóbor kutyák – mondta egészen halkan a szemét lesütve, majd újra felemelve. Leült a két hátsó lábára és a farkincáját a mellső lábai elé kerekítette. Ez a legszebb póza. Ilyenkor látszódik a legjobban a bundájának csíkozása, a kecses alakja és a szép fejformája. Mint minden brit rövidszőrűnek, neki is jellegzetesen kerek fejformája volt, ezüst csíkozása pedig különösen jellegzetessé tette fajtáját. De ha nem jöttek volna rá előkelő származására, a Szofi név biztosan elárulta volna, hogy nem útszéli kóbormacskáról van szó. Jack viszont igazi rosszfiú volt. Az utcán született egy kartondobozban, az anyját nem sokáig ismerte, ahogy a testvéreit se. Magának való típus volt. Amikor Szofi először meglátta, azonnal megfogta benne valami. Maga sem tudta, hogy mi. Nem, nem volt szebb bundája, mint a többi macskának, se járása, hogy a modoráról már ne is beszéljünk, de amikor megszólalt vagy ahogy ránézett a piros nyakörves Szofira, nem tudott nem beleborzongni. Mellette másnak érezte magát, különlegesnek. És az érzés minden hajnalban elment Jack-kel együtt.
Jack az elejétől nem tagadta, hogy ő bizony igazi életművész. Nem hajlandó beköltözni egy gazdihoz sem, pedig állítása szerint már többen szerették volna megszelídíteni a környéken, ahol mindig bóklászott, de ő nem hagyta magát. Az ételt elfogadta, néha a simogatást is, de becézni és megfogni magát nem engedte. Szofi azt is tudta róla a szomszéd macskáktól, hogy Jack nemcsak erről híres. Igazi nőcsábász, aki minden este másnak teszi a szépet és sokszor el is nyeri a szép lányok kegyeit. Előnyére legyen mondva, ezt soha nem is tagadta Szofi előtt.
– Nem hiszek a hűségben, tudod? Az valami hülye, magunkra erőltetett szabály. Persze, beköltözhetnék én is egy gazdihoz, szerezhetnék magam mellé egy barátnőt. De akkor az nem én lennék, tudod, Szofi? Nekem a szabadság mindennél többet jelent.
Szofi ezt mind tudta. Mégis valahogy azt hitte, Jack megváltozik a kedvéért. Az utóbbi időben, amióta egyre többet járt a nagy kerítéshez, megszűntek a Jack hódításairól szóló pletykák. A többi arra járó macskalány pedig féltékenyen mérte végig a délutánonként a teraszon magát mosdató Szofit. Egyszer, mikor nagyon jó kedvükben hazáig kísérte, ugyan megpróbálta azt kérni Szofitól, mint a többitől, de Szofi szemében látott válasz inkább megfordulásra késztette és el is futott a Partdűlő utcából, azóta se kísérte haza egyszer se.
Mégis minden este ott volt a nagy kerítésnél. Hódítgathatta volna a környék szép házi cicáit és a szomszéd házban található perzsa kennel díjnyertes példányait, de ő mégis minden estét Szofival töltött. Legtöbbször csak beszélgettek, néha összeért a farkuk vége a kerítés pereme alatt, ilyenkor mindketten sietősen elkapták és néhány percig nem néztek egymás szemébe.
Szofi minden délelőtt a családi ház ablakpárkányán gubbasztott napsütésben. Nézte szomorúan a fákat és az elhaladó autók monotonitását. Piros, fehér, kék, szürke, kék, zöld. Felnézett a faliórára. A kis pálcikának még meg kell másznia az órát és mire újra odaér, ahonnan elindult, nagyon sok idő eltelik.  Várta haza a gazdáját. De most már nem azért, hogy játszhassanak egy nagyot délután, hanem azért, mert ha a gazdi megjött, akkor vacsora lesz, utána pedig néhány óra múlva le is fekszik és a résnyire nyitva hagyott garázsajtó alatt Szofi ki tud settenkedni az éjszakába őhozzá. Egész nap az éjszakát várta.
Először persze mindenféle buta kifogást talált ki, miért kell kiszöknie minden éjszaka. Vadászni kell, mozogni kell, fára mászni, csavarogni, de az igazságot nagyon sokáig még maga előtt is titkolta. Aztán egyik este hiába várta Jacket, nem jött el. Hazafelé bandukolva hajnalban meglátta, ahogy egy kertes házból oson ki. És ezért nem tudta őt hibáztatni, csak és kizárólag magát.

– Sosem engedném, hogy bajod essen – ült le mellé egészen közel Jack. A mellső lábuk szinte összeért, de csak szinte. Mégis, abban a mozdulatban, abban a nem érintésben benne volt minden. A vágyakozás, a ki nem mondott szavak és a meg nem történt pillanatok. Szofi tudta, hogy volt egy pillanatuk, de nem tudta, Jack is érezte-e azt, amit ő.
Akkor éppen egy fa ágán ültek. Kutyák jöttek és Jack jobbnak látta, ha a kerítésről a közeli fára ugranak át. Végig Szofi mögött volt és lesett hátra, jönnek-e mögöttük a csaholók. Szofi még soha nem érezte magát olyan féltő és óvó biztonságban, mint akkor. Nem, még a gazdi karjaiban sem.
– Bújj el – mondta neki akkor Jack. – Ne lássák meg a csíkos bundádat. Az enyém fekete, azt úgysem látják meg ezek a vaksik.
Szofi mögé lépett és finoman ráhajtotta a fejét és mellső lábait a bundájára, teljesen elfedve ezzel az apró cicalányt. Szofinak ez olyan volt, mint egy ölelés. Egészen apróra húzta magát össze és várta, hogy ne történjen semmi, csak tartson sokáig ez a perc. Vagy talán ne is múljon el soha. Sosem érezte még így magát, miközben tudta, nincsenek is ott azok a kutyák és ezt a játékot Jack talán már az összes macskalánnyal eljátszotta, mégis érezte. Egy pillanat volt. Egy igazi pillanat.
Szofi elmerengett még egy kicsit az emléken, majd teljesen hirtelen, minden rákészülés nélkül odadörgölte a fejét Jack álla alá. Nem tudta volna se akkor, se később megmagyarázni magának, miért tette ezt. Egyszerűen kitörtek belőle az odáig rejtegetett és titokban tartott érzések. Kell neki ez a fiú. Nem akart többé gondolkodni.
Jack megtántorodott és egy lépést hátrált. Az arcára grimasz ült. Szofi azt hitte, végzetes hibát követett el és valójában nem is érez iránta semmit Jack. Hogy félreértett valamit. Hogy most valamit elrontott. De Jack arca újra közömbössé vált és halkan megszólalt az arcát elfordítva.
– Miért csinálod ezt velem? Hát, nem tudod, hogy már így is megőrjítettél? Hogy te vagy az egyetlen dolog, amire gondolni tudok? Nincs fáradtság, nincs éhség, csak a te hiányod szakít ki belőlem darabokat újra és újra. Ha meglátlak, és ha nem látlak. Nem tudnám megmondani, hogy melyik fáj jobban. Mert soha nem lehetsz az enyém.
– Miért mondod ezt? Én akarom… Én is csak rád tudok gondolni! – Szofi lelkének láncai hatalmas robajjal törtek le, de ugyanakkor kétség is férkőzött a helyükre. Valami nem jó, ennek nem így kellene lennie, nem így kellene viselkednie, ha igazán boldog lenne és szerelmes.
– Én képtelen vagyok arra az életre, amit te érdemelsz, és amit te kívánsz tőlem. Kóbormacska vagyok, az is maradok már örökre. Örök Don Juan, aki sorra látogatja a lányokat éjszakánként. Ezt írták meg nekem, Szofi.
Jack elfordította a fejét és a vizes aszfaltot nézte mereven. Szofi hatalmasat nyelt. Nagyon fájt ez neki.
– Nem tudok megváltozni a kedvedért sem. Az már nem én lennék. És ha nem én lennék, te sem szeretnél már engem, ugye?
Szofi megrázta a kis fejecskéjét és megnyalta Jack pofáját. Az hagyta, talán még egy mosolyt is erőltetett az arcára, de abban annyi fájdalom és lemondás volt, hogy inkább ne tette volna.
– Akkor majd élek én veled az utcán! Nincs szükségem nekem sem gazdira. Arra se, hogy hűséget fogadj nekem, csak rád, rád van szükségem – hadarta Szofi, mintha attól félt volna, hogy valaki félbe szakítja, és nem tudja elmondani azt, ami olyan régóta a szívét nyomja.
– Akkor az már nem te lennél és nem kellenél nekem.
Jack a távolba révedt, de nem prédára lesett, nem is ugatást hallott, hanem talán a jövőt próbálta kifürkészni. Azt meg ugye, nem lehet. Szofi legalábbis így gondolta. Szomorúan lehajtotta a fejét és megpróbált nem gondolkodni, de egyfolytában kattogott az agya. Ez az utolsó alkalom, több nem lesz.
– Azt mondtad, hogy nem engednéd, hogy bántsanak, ugye?
– Igen.
– Akkor ne bánts te se.
Szofi leugrott a kerítésről és hazafelé vette az irányt. Nem nézett hátra, bármilyen nehéz is volt, nem nézett. Jack néhány perc után leugrott és utána futott.
– Várj, nem mehetsz el így! Nem akarom… hogy többé soha…
– Akkor legyen ma a soha – mondta Szofi és kitágult a pupillája. Most ő volt a vadász.

 
Reggel már a szemeteseket szedték össze az utcájukban a nagy konténeres autókon dolgozó munkások, mire Szofi hazaért. Megtörölte a lábát a fűben és becsusszant a garázsajtó alatti résen. A gazdi még aludt, csend volt a lakásban. Leheveredett az ablakpárkányra, a kedvenc helyére és próbálta becsukni a szemét, de nem tudott elaludni az izgalomtól. A szíve még mindig hevesen vert. Soha nem fogja elfelejteni.
Hat óra. A gazdi felkelt és a tálkájába a kedvenc ételét tette. Megsimogatta, még az ölébe is felvette, pedig nagyon sietett minden reggel dolgozni, most mégis akadt idő egy kis babusgatásra. Szofi nem is tudta, hogy miért mondta azt, hogy el tudná hagyni a gazdit. Nem, nem tudná, abba mindkettejük szíve összetörne. Amíg a gazdi a fürdőbe ment, Szofi újra visszatelepedett a párkányra és kifelé bámult az ablakon, nézte, hogyan dobják be a környékbeli házakhoz az újságot.
– Nyüves macskája! Takarodsz! – kiabálta az újságkihordó férfi és egy macskát látott eliramodni a lábai alól. Kétsége sem volt afelől, hogy Jack az. Amint éppen a szomszédos ház hátsó kenneljéből futott ki. Szofi egy könnycseppet sem ejtett. Magát sajnálta volna? Hiszen pontosan tudta, hogy milyen macskára tette rá a tappancsát.
Leugrott a párkányról és befutott a garázsba, amit egy ajtót kötött össze a házzal. Hangosan nyávogott, addig, amíg a vizes hajú, törölközőbe bugyolált gazdi megjelent mellette. Úgy csinált, mintha beszorult volna a garázsajtó alá, még egy kicsit kapart is, hogy nehezebben tudja kihúzni a kétségbeesett gazdi onnan. Aztán szépen visszamászott a párkányra és várta, hogy a gazdi telefonáljon a garázsajtó szerelőknek, akik még aznap délután megjavították a felgördítő szerkezetet. Így az már a betonig ért, nem maradt rés az ajtó alatt, még akkora sem, amin egy egér átfért volna, nemhogy egy macska. Szofi elégedetten szemlélte a végeredményt és éjszakánként ezután megpróbált aludni.
 
 



 

2014. május 23., péntek

A régi kezdés


Amikor a szerkesztőmmel átgyúrtuk a Hanna örököt, nemcsak az előbbi bejegyzésben található levél, hanem ez a rész is kimaradt a regény legelejéről. De miért ne olvashatnátok el azért, mert nem jelent meg a könyvben? :-)
 
 
 
 
Először talán öt évesen lehetett kórházban. Azért nem volt biztos abban, hogy mikor, mert néhány egymást követő éven át hatalmas hó volt a faluban, ahol lakott. Csak a mindent körülölelő fehérségre emlékezett, ahogy a kis autóval törik benne az utat és ő nagyon fél attól, hogy a hegyekben álló jeges csapadék, amely addig a jó barátja volt és kellemes társasága a szánkózások idején, most ellene fordul. A szorongó érzés a szívében még jobban felerősödött, ahogy a fertőtlenítő szag körbeölelte a kórház hideg folyosóján, hiába volt a kicsi keze az apja hatalmasnak tűnő és meleg markában, az érzés nem csillapodott. Persze, akkor még nem sejthette, hogy a szorongó érzést nem a hó vagy a kórtermek ismeretlen szaga okozza, hanem a félelem, hogy sohasem látja többet az anyját. A mindig mosolygós és vidám anya most egy csíkos kórházi köpenyben feküdt a fehér, pecsétes ágyneműben. Mozdulatlanul, ahogy azt gerincműtét után szokás. S ő nem értette a dolgot, de ahelyett, hogy kérdezett volna, csak sírni tudott, mert azt hitte, aki kórházba kerül, és már nem tud mozogni, azt csak egy lépés választja el a haláltól.
Az anyja mindig tevékeny volt, ez jó érzés volt ott legbelül, hogy az anyák sosem alszanak, sosem fáradnak el, úgy gondolta, amíg ő alszik, anyja végig ott ül az ágyánál. Hiszen mielőtt lehunyta volna a szemét ott volt, és mikor reggel először kinyitotta, akkor is. Jó érzés volt úgy lefeküdni, hogy nyugodtan alhat, mert van valaki, aki vigyáz a világra.
Kicsike eszével akkor nem tudta felfogni, hogy foroghat éjjel is a Föld, ha anyukája nem forgatja, hogy lehet, hogy ma is felkelt a Nap, hogy csiripelnek a madarak, ha ágyban fekszik, aki mindezt elindítja? A sírást csak a nővérek nagy édesgetésének köszönhetően hagyta abba, akkor is csak azért, mert már émelygett a gyomra a sok kedves szótól. Az anyját nem akarta látni, kicsi fejében összekapcsolta már szülőjét a halál gondolatával és a halottaktól, ezt minden valamire való kisgyerek tudja, félni kell. Később, mikor már felépült a betegségből és hazaengedték szülőjét, sosem lett már olyan kapcsolata a lányával, mint előtte. Nem tudta már visszaadni ugyanazt a megnyugtató érzést, azt a biztonságot, amelyre lelke mélyén a legjobban vágyott a lánya, s amit azt hitte, már sohasem talál meg. Egyszer ugyan megtalálta, de öt nap után el is vesztette.
 
Arra viszont pontosan emlékezett, hogy mikor volt utoljára kórházban. Öt éve volt, karácsony előtt két nappal. Munkából tartott hazafelé, amikor megcsörrent a mobiltelefonja, hogy a nagyapja most készül elhagyni a földi világot egy jobb és másik élet reményében, ezért itt az idő búcsúzni. Nagy levegőt vett és kifújta a párát, amely kis felhőcskeként hagyta el a száját a decemberi fagyban. A pszichiátria osztályra nem először ment már akkor, évek óta ott ápolták, kisebb megszakításokkal a nagyapját. Az első agyvérzése után még magához tért, megtanult újra járni, beszélni, a második után a járás már nehezebben ment, botra vagy járókeretre támaszkodott, a beszéddel nem volt gondja, bár már ritkán szólalt meg,  az unokák nevét is rendre felcserélte. A harmadik után már pelenkára és előkére volt szüksége, és nem ismert már meg senkit sem maga körül.
A kórházba belépve megcsapta az ismerős szag, amit annyira gyűlölt attól a naptól, hogy az anyját gyermekként meglátogatta. Próbálta elnyomni magában az érzés, miközben kapaszkodott is belé, félve, hogy most valami sokkal rosszabb vár rá. Végképp nem menti meg semmitől, hogy találkozzon a halállal. Az osztály három emeletét is megjárta, mire a földszinten a tárolók mellett egy eldugott kis szobában megtalálta az öreget. Ide azokat rakják, akikért hamarosan eljön a halottas kocsi, így könnyebb, mint az emeletről lehozni őket, jött a logikusnak tűnő válasz a portástól, aki megszánta bolyongását és útbaigazította. Karácsony előtt két nappal járt az idő, minden kórterem apró fenyőfával és piros-zöld girlandokkal volt feldíszítve, s üvöltött a Jingle Rock. De nem hallotta a karácsonyi zenét, mert a szívének átütemezett dobbanásai sokkal erősebbek voltak annál, először azt hitte, a tűsarkú csizma kopog a frissen felmosott kövön, de rá kellett jönnie a szívében kopog valami sokkal keményebb kőféle. Sosem gondolta volna, hogy a halálnak szaga is lehet, de amikor belépett a kis szobába és megcsapta az a semmihez sem fogható szag az orrát, kétsége sem volt felőle. A kis test a takaró alatt, ami percenként újra és újra megvonaglott, nyomaiban ugyan emlékeztetett nagyapjára, de mégsem találta meg benne a szeretett vonásokat. Ránézett a csontos, kiduzzadt erű kézre, s nem tudta megérinteni. Úgy érezte, őt nem ez a kéz tanította meg fát faragni és szájharmonikázni. A halk nyöszörgő hang sem emlékeztetett arra a mesélőre, aki el tudta annak idején varázsolni. Mint aki álmodik, s fut álmában, úgy járt nagyapjának keze-lába, úgy beszélt érhetetlen, más világi nyelven, mint aki már valóban nem ezen a Földön jár. Úgy érezte a nő, el kellett jönnie, hogy végre elengedje. De nem az emlékét, az vele marad örökre, csak a lelkét. Ezért kinyitotta az ablakot, s halkan annyit mondott csak: „Menj békével, jó utat.”
 
Két nappal később az egyedül fogyasztott karácsonyi ebéd közben jött a telefon, hogy a nagyapja meghalt.
 
Azóta nem ment kórházba, talán attól félt volna, hogy a halott lelke mégsem ment ki az ablakon, hanem még bolyong az épület falai között? Szó sem volt erről. Csupán el akarta kerülni azt a szorító érzést a szívében, hogy ezek között a falak között mindenki egyenlő, itt nem parancsol senki, azazhogy valaki, de őt minden bizonnyal nem lehet sem látni, sem jobb belátásra bírni. Nem szerette a kiszámíthatatlanságot, pedig tudta, a kórházban nemcsak meghalnak, de születnek is az emberek, de ezt az érzést most mégis elnyomta inkább magában. Kiszámíthatatlan, kiszolgáltatott és embertelenül emberi. Gyűlölte ezt a helyzetet, de mégsem tudott vele mit kezdeni. Most ő volt kórházban.
 
Idegesen fészkelődött a fehér ágyban. Ahogy körbenézett, megnyugodva vette tudomásul, hogy saját szobát kapott. Valószínűleg valaki elintézte neki, hogy ne zavarják mások. Jobb ez így, gondolta magában, végre magára maradhat a gondolataival és a bánatával, igaz, valaki azért mégiscsak hiányzott neki, nem is kicsit, hanem nagyon, de közben arra az érzésre gondolt, amikor az anyját látta a kórházban. Ő nem akart másnak ilyen érzést okozni, hogy gyengének és betegnek lássák. Pár nap és rendbe jön, utána pedig minden folytatódhat a megszokott kerékvágásban, azaz hogy mégsem. Ugyanolyan már sosem lesz az élete, hiszen… De ebbe most nem akart belegondolni, mert az emlék egyszerre volt kedves és fájó, ezért elnyomta magában arra az időre, amikor majd gondolkodhat rajta és lesz ideje foglalkozni vele.
A szoba kellemes volt, ahhoz képest, hogy egy kórterem volt, kinézve az ablakon már a nyár nyújtózkodott álmosan és frissen felébredve, mint aki most veszi át a munkát a tavasztól, aki lassan, de búcsút int. A szikrázó napsütésben az egész kórház olyan valótlannak és álomszerűnek tűnt, s most jött rá, nem is tudja, hogyan került ide. Az ágy melletti széken egy vajszínű estélyi ruha pihent, az ágy melletti szekrénykén pedig egy csokor levendula volt vázában, de egyik sem tűnt ismerősnek. Az ágy végében a kórlap pihent, megnézegette, de nem mondtak neki sokat az idegen latin szavak, tachychardya, talán ez volt az egyetlen ismerős szó, szívritmuszavart jelent. Ez nem volt újdonság, gyermekkorától kísérte, mint valami hűséges társ, s újra és újra, életének legnagyobb fordulópontjain bukkant elő. Ahogy most is. A kezét kinyújtva most látta meg először az infúziós csövet, s a vezetékeket, amelyek a szívére voltak kötve, s most már meghallotta az ismerős csipogást, amely egyre gyorsabban és gyorsabban jeleztek…

2014. május 16., péntek

Egy kivágott jelenet

Amikor még készülőben volt a Hanna örök, sok javítást eszközöltünk rajta. Többek között ez a levél, ami a regény történetéhez nem kapcsolódik szorosan, inkább afféle előszó, kikerült belőle. De szeretném, ha olvasnátok, ezért most itt van:


Levél egy igazi regényhősnek


Talán vannak napok, amikor még rólam álmodsz, és néha eszedbe jut a nevem is. Talán azt is tudod, ez nem is fog változni. Úgy kell leélned az életedet, hogy örökké ott fog égni a szívedben az a néhány nap, és hogy örökké reszketni fogsz a hangomra.

Mintha ezzel is azt akarnánk igazolni, nincs tökéletes boldogság, és nincsen tökéletes döntés sem. Én mindkettőt megtapasztaltam melletted. S bár most már úgy vagyok vele, mint Juhász Gyula, már nem reszketek a tekintetedre, de képtelen vagyok hinni, hogy csak egy voltál a sokból, és hogy minden elmúlt. Nem múlhat el minden érzés, minden szó és minden mozdulat csak úgy. Te sem múlsz el bennem nyomtalanul. Mert az embernek sok szerelem juthat az életében, sok percnyi boldogság is, talán te vagy a legelső és legnagyobb szerelem az életemben, de nem az utolsó, és ezt én döntöttem el, hogy így legyen. De már nem változtatnék egyetlen szavamon, egyetlen pillanatomon se.

El kell hinned, hogy megérdemled, hogy téged valaki igazán nagyon és fájdalmasan szeressen. De az nem én leszek.

Boldog vagyok, hogy ismerhettelek és szerethettem egyszer az életben, úgy igazán. Szívből, gondolkodás és felelősség nélkül. Határok és elvek nélkül, létezik ennél szebb a világon? Létezik olyan világ, ahol mi még egyszer egymáséi lehetünk?

Sosem kérném senkitől, így tőled sem, hogy boldogtalan legyél, sőt, szeretném tudni mindig, hogy az vagy, nélkülem is. Ezért csak ennyit kérek tőled, légy boldog, amennyire tőled telik, ne nézz hátra, csak emlékezz a szépre és a megismételhetetlenre és bocsáss meg nekem, ahogy én is megbocsátok neked mindent.

Bárhogy is nézzük, szívelégtelenségem volt, amikor megismertelek, persze nem a szó orvosi értelmében, hanem a legszebb lelki jelentésében. Nem volt elég a szerelmem ahhoz, hogy magam felé fordítsam az arcod. Neked nem volt elég a szívem…

Tudod, azért még vannak napok, amikor nagyon szeretnélek gyűlölni.

 

Egy igazi regényhősnő

2014. május 6., kedd

Írók, írások, találkozások

Tegnap egy nagyon jó hangulatú író-olvasó találkozón voltam. Ezúttal mint olvasó és nem mint író :-) Jó író csak jó olvasóból lehet, ezt tartom, ezért amennyire időm engedi, olvasok és járok könyves eseményekre, dedikálásokra. (Egyébként már jelentősen gyarapodott a dedikált könyveimnek a gyűjteménye!)


Mindig sokat tanulok az ilyen beszélgetésekből. Egyrészt szívesen hallgatom, ha más írók beavatnak a munkamódszereikbe, mert ösztönösen összehasonlítom az enyémmel. (Én például a korai órákban tudok igazán jól írni  és kizárólag teljes nyugalomban, csendben. Atombomba is robbanhat mellettem: ha írok, kikapcsolok.) Másrészt mindig meglepődöm azon, hogy milyen messze élünk egymástól, mennyire más műfajban alkotunk, más kiadónál vagyunk és mégis: sok mindenről egyezik a véleményünk.

Tegnap Lakatos Levente író-olvasó találkozóján is ezt állapíthattam meg magamban. Levente nagyon szimpatikus volt nekem élőben, regénye alapján is így képzeltem el őt. A sok olvasó között ülve és szorongatva a kezemben a Bomlást, imádkoztam, nehogy spoiler legyen, mert az utolsó ötven oldalt még nem olvastam el. És ahogy az előbb említettem, megdöbbentett, mennyire hasonlóan látjuk a kortárs irodalmat, az irodalmi kánont, az írás folyamatát, az írói létet vagy nem létet, a könyves díjakat, az illegális letöltéseket és persze a fiatal, magyar szerzők helyzetét itthon.
Tökéletesen egyetértettem azzal, hogy igenis, vannak olvasó, könyvszerető fiatalok, nem halt még ki ez a faj :-), csupán meg kell találni hozzájuk a kulcsot, természetesen egy jó regénnyel. Ezért is nagyon fontos szerepe van a gyermek és ifjúsági könyveknek, hiszen ha zsenge korban nem szerettetik meg az olvasást, akkor nem lesz a felnövekvő generációkból olvasó felnőtt.

Levente azt mondta, nem tartja magát írónak, inkább szerzőnek. Ezeken a terminusokon már több könyvmolyos írótársammal is elrágódtunk. Mi a különbség az író és a szerző között? Van-e egyáltalán lényegi különbség vagy csupán szinonimái egymásnak, árnyalatnyi hangulati különbséggel? Ezen elgondolkodtam én is. Nem hiszem, hogy egyik vagy másik kevesebbet jelentene, hogy egyikünk csak író és szerző nem vagy éppen fordítva. Én írónak tartom magam, ha a könyveimre gondolok, de a kiadóm szerzőjeként mutatkozok be.

Az illegális letöltésről minden hazai és külföldi író véleménye megegyezik: ne tedd! Nemcsak azért, mert sokszor rossz minőségű, szkennelt képeket kell nézned a monitor vibráló fényeiben, ami csökkenti az olvasás élményét, hanem azért is, mert ezzel ellehetetleníted az írókat. Különösen igaz ez a magyar írókra, akiket amúgy is sokszor hanyagolnak az olvasók, sajnos. És ugyanez igaz a magyar szereplőkre és helyszínekre. Miért ne lehetne ugyanolyan érdekes egy történet, ha Daniról és Krisztináról szól, és nem Danielle-ről és Christina-ról? :-)

Csak azt tudom tanácsolni nektek, hogy ha van rá lehetőségetek, járjatok minél több író-olvasó találkozóra, mert nemcsak egy írót ismerhettek meg közelebbről (akivel összefuthattok bármikor az utcán :-)), hanem azért is, mert egy-egy ilyen beszélgetés olyan gondolatokat indíthat el bennetek, amelyek amúgy talán meg sem fordultak volna a fejetekben.

2014. április 22., kedd

Gondolathármas: ihletadók

Ahogy már megszokhattátok (igaz, régen volt), Kemese Fanni és Helena Silence írótársaimmal együtt járunk körül egy témát, ami ezúttal a tavaszi ihletadóink lesznek, azaz olyan filmek, sorozatok, zenék és könyvek, amelyek segítenek minket az alkotásban.


Szeretem a tavaszt, mert nekem mindig megújulást hoz és ez most sem volt másként. Alighogy a könyvesboltokba került a Hanna örök, már a következő regényemen dolgoztam, amit nemrég sikerült is befejeznem. Még formálódik, alakul a történet és persze finomítgatom, de kétségtelen, hogy kezd regénnyé összeállni az egész és ez remek érzés. Ugyanis míg Hannát és Ádámot, sőt, a legtöbb szituációt is valós személyekről és megtörtént eseményekről mintáztam, addig az új történetem kitalált személyekről és eseményekről fog szólni. Sokkal nagyobb munkát igényelt ez most tőlem, hiszen egészen máshogy kellett dolgoznom.
 
Eközben persze már egy új történet is kezd kibontakozni a fejemben. Egy-két jegyzetet már készítettem ezzel kapcsolatban, és erősen formálódik bennem a történet két fő szála, merthogy kettő lesz, és a főszereplő fiú és lány karaktere is. Ha nagyon akarnám és lenne időm (ami sosincs), akkor neki is állnék az írásnak, de egyelőre inkább félreteszem, mert először a Bogozd ki-t szeretném befejezni és készre gyártani. Meg amúgy is, most nagyon sűrű időszak van, hiszen a héten Könyvfesztivál, én is megyek dedikálni és szétnézni szombaton, vasárnap este pedig az Aranykönyv gálára vagyok hivatalos (ugye, szorítotok nekem? :-)).
 
Minden évben követem az Oscart és igyekszem megnézni azokat a filmeket, amelyeket díjaznak. Nemrég megnéztem a Gravitációt, a Mielőtt meghaltam-ot, A Wall Street farkasát és az American Hustle-t is. Ezek közül a második és a harmadik tetszett a legjobban, nagyon elgondolkodtató filmek arról, hogy kik is vagyunk mi és miért élünk, küzdünk. Mostanában sok időm nem volt olvasni, de azért kezembe akadt egy könyv is, a Freud szeretője. Érdekes korrajz a múlt századról, de engem legjobban a tanai fogtak meg, mivel már a főiskolán is nagy érdeklődést mutattam a freudizmus iránt. Igaz, ez egy könnyebb hangvételű szerelmes témájú regény, de az elméletei és kísérletei is nagy hangsúlyt kaptak benne.
 
De hogy visszatérjek az eredeti témához: az ihletadók szempontjából most olyan filmeket és sorozatokat vadásztam, amik hasonló témával foglalkoznak, mint a fejemben alakuló új regényem. A főhőse egy zseniális fickó, aki rosszfiú, nagyon okos, rejtélyes és egy kicsit sajnálnivaló is. A fiatalembert több figurából szeretném összegyúrni, például Chuck Bass a Gossip Girl-ből is biztosan adott némi ihletet, ha rosszfiúságról van szó. Vagy éppen a Keith című film címszereplője, de Damon is a Vámpírnaplókból. A külsejét már megtaláltam: egy szintén rosszfiú bőrébe fog bújni, Christian Slater-ébe, azaz J.D.-ébe a Gyilkos játékok című filmből.
 
Ez egy nagyon régi film, még én is gyerek voltam, amikor ment a tévében (ti meg még talán nem is voltatok :-)), de annyira megragadt bennem a főszereplő srácnak az egyszerre vonzó és taszító karaktere, hogy biztos voltam benne, nem felejtem el. Ehhez persze kellett egy kellően jóképű színész, aki csibészes mosollyal rendelkezik, egy jó sztori, egy remek partner (Winona Ryder) és máig aktuálisnak számító történet a középiskolai kipécézésekről és bosszúról.
 
Ha egyébként kíváncsiak vagytok, nem kell google-zni, bemásolom ide, róla lenne szó:
 
 
Szóval most ez a srác jár a fejemben :-) Őt próbálom meg életre kelteni, belehelyezni egy klassz történetbe, hogy ti minél jobb regényt kaphassatok majd kézbe. A film amúgy nagyon jó, youtube-n meg lehet nézni, az angol címe: Heathers (1988).

Fanni oldala és Ica oldala, feltétlenül látogassatok el mindkét helyre!

2014. április 18., péntek

Gabriel García Márquez


Az írót, amíg olvassák, nem hal meg, csak már nem ír több történetet. Mindig is az egyik kedvenc regényem marad a Szerelem a kolera idején.


2014. április 17., csütörtök

Dedikálás a Könyvfesztiválon


Ugye, nem felejtettétek el? 
Április 26-án, szombaton a Könyvfesztiválon dedikálok 16 órakor Kemese Fanni és Helena Silence kolléganők :-) társaságában. Megtaláltok minket a Könyvmolyképző Kiadó standjánál, a D1-es pavilonnál.

Várunk mindenkit szeretettel, aki beszélgetni, aláíratni, fotózkodni vagy csak találkozni szeretne velünk! (Ajándék könyvjelzővel készülök!)

2014. április 16., szerda

Írói tízparancsolat

Sokat olvasok mostanában írással foglalkozó oldalakon található cikkeket. Több helyen keresgéltem, de még nem találtam olyant, hogy az írás tízparancsolata (lehet, hogy van, csak elsiklottam felette). Gondoltam, én megalkotom a magamét, és arra buzdítalak titeket, kedves írópalánták és íróvirágok :-), ti is írjátok meg a sajátotokat!

Az enyém így hangzik (tessék komolytalanul venni):

1. Olvass sokat, de legfőképpen: sokfélét!
2. Írd le mindig, ha valami eszedbe jut! Később nem fogsz rá emlékezni. Tényleg nem!
3. Fejezd be a történetet, amit elkezdtél!
4. Akkor írd le az első szót, ha már tudod az utolsót!
5. Legyél olyan közel a szereplődhöz, hogy érezd a leheletét!
6. Mutasd meg, ne mondd!
7. A jó béta fél egészség.
8. Kritika:olyan, mint az egyszeri lány. Hozott is valamit, meg nem is.
9. Hagyj időt a megírás és a javítás között: távolodj el a szövegtől, amennyire csak tudsz!
10. Akard elmesélni a történetedet, ez mindennél fontosabb legyen!





2014. április 15., kedd

GYIK: dedikálások, író-olvasó találkozók, minden más

Sok kérdést kaptam a napokban, úgyhogy úgy gondoltam, összeszedem egy bejegyzésben a válaszokat, mert másnak is hasznosak lehetnek.

Hol lehet engem elérni?
A legjobban a FB-on a www.facebook.com/zakalyviktoria oldalon, de a zakalyviktoria@gmail.com-ra is tudtok nekem írni levelet. Ask.fm-en is el tudtok érni már, Ask.fm/ViktoriaZakaly néven. Nincs twitterem, honlapom se, bár utóbbin már erősen gondolkodom, de egyelőre még nem volt időm a megvalósításával foglalkozni.

Hol és mikor dedikálok?
A legnagyobb könyves eseményeken, mint a Könyvfesztivál vagy a Könyvhét, általában megtalálható vagyok. De a dedikálások időpontjait mindig kiírom a FB oldalamon és a Vörös pöttyös FB oldalán is fenn szokott lenni. Mindkét könyvem megjelenése után szervezett a kiadó dedikálással egybekötött könyvbemutatót, sok olvasómmal ott találkoztam, ezért érdemes figyelni a megjelenéseket is. Amúgy Pesten nem valószínű, hogy összefutnátok velem, mert egy vidéki megyeszékhelyen élek.

Járok-e író-olvasó találkozót tartani?
Igen, voltam már többször (könyvesboltban, kávézóban, könyvtárban) és szívesen megyek máskor is. Mivel magyartanár a végzettségem, ezért nem áll távol tőlem egy rendhagyó irodalomóra megtartása sem, ha egy ilyen esemény során szeretnétek találkozni velem.

Szívesen fogadom-e a véleményeket és az ajánlásokat?
Igen, mindig :-) Nagyon szeretem, ha megírják nekem az olvasóim, milyen élményük volt a könyveimmel kapcsolatban, a negatív kritikát is szívesen fogadom és igyekszem minél előbb válaszolni minden levélre.
Ezért akár itt, akár a FB-on, akár e-mailben, írjátok le a véleményeteket a Szívritmuszavarral vagy a Hanna örökkel kapcsolatban. Az új könyvek megjelenésekor pedig mindig gyűjtöm az olvasói ajánlásokat, ezért érdemes majd figyelni a FB oldalamat.

Ha van még olyan kérdésetek, amit fenn nem válaszoltam meg, akkor írjátok meg nekem és akkor az is kikerül ide :-)

Sok puszi:

Viki