2013. augusztus 7., szerda

Egy levélváltás a Hanna örökből

… Fojtsa inkább tollba a bánatát. Nem hiszem azt, hogy van olyan, amit ne lehetne helyrehozni, döntés, amit ne lehetne újra átgondolni és szavak, amiket nem lehetne jóvátenni. Az élet, bár kevés tapasztalatom van még e téren, bevallom, rövid, úgy hírlik, s mint ilyennek általában meg kell adni a módját, még pedig olyan dolgokkal, ami az embert élteti. Ha boldog akar lenni, legyen az, ne hagyja, hogy valamilyen buta érv vagy gondolat elvegye ezt magától. Ha pedig hagyja a boldogságot a karjaiba zuhanni, az ihlet is megjön. Én ezt szeretném már látni. Nemcsak magának vannak nehéz szívügyei, ha nem sértem meg persze ezzel a kijelentéssel. Elszalasztottam életem, nem nagy, hanem egyetlen szerelmét, egy buta félreértés miatt. Fiatalok voltunk mindketten és én rossz utat választottam. Úgy nehéz dönteni, utólag már ezt kell, hogy mondjam, hogy a felek nincsenek tisztában azzal, amire készülsz, sőt, magam sem tudok úgy dönteni, hogy mindent tudjak, mit teszek kockára. Lavina lett volna és megnyugvás is, ha arra az útra lépek, ahol az a lány várt rám. Meggondolatlan is lehettem volna olyannyira, amennyire gyávának tűnök neki talán utólag. De sohasem játszottam az érzéseivel, mert akkor a magaméval is játszottam volna. Sosem ígértem semmit neki és, nem bíztattam, mert bíztatni csak úgy lehet, ha te magad is teljesen hiszel benne. De megesküdtem neki és mindenre, ami szent, hogy nem bántom többé soha. Elmondok magának egy örök igazságot, jól jegyezze fel, ha akarja: a szívünk rossz, javíthatatlanul. Ami nincs az emberben, azt nem lehet előhozni. Ami előjön, az benne volt, azt nem a helyzet okozta, az csak előhívta azt, ami már ott volt. A szívünk diktálja a jót és a rosszat is, és mi akképp cselekszünk. Sokszor utóbbiként… Talán segítettem valamit, ha csak egy kicsit is. Amennyiben a válasza még mindig nem a további versekre, akkor kérem, keressen fel majd üres óráiban az egyik budapesti kórház pszichiátriáján.
Üdvözlettel:
Még mindig Beck Illár

Persze a válasz nem sokáig váratott magára.

Kedves Illár!
A sós vagy inkább a csípős levest szereti-e jobban, mert szívesen főzök magának és be is vinném a megadott kórházi címre. Továbbá jelentem, lassan nekiállok egy vastag zokni kötésének is, már meg is van hozzá a gombolyagom. Úgy sejtem, fázni fog a lába esetleg a gumiszobában. Szakmázzunk egy kicsit, ha már itt vagyunk. Nem vagyok igazán megelégedve a mai könyvek adta irodalommal, és nem gondolom, hogy a verseim olyan Ady szintű aranybevonatú karcok lennének, melyeket nem megírva, az utókor lesz szegényebb. Ilyen könyveket adnak az olvasók kezébe, amilyeneket sokszor a kirakatban látok? Akkor köszönöm, inkább elfelejtek olvasni. Hogy miért nem tudok írni? Az ok ugyanaz, amiért nem tudok szeretni sem, mert képtelen vagyok már szeretetet adni, sőt, kapni is. Érzések és élmények nélkül pedig az ember képtelen a papírt megtölteni szavakkal. Pedig mindig szerettem őt. Még akkor is, amikor bántottam, sőt, akkor szerettem a legjobban. Mert azt akartam, hogy fájjon neki, nagyon fájjon neki minden, ami én vagyok. Aki nem szeret mást, és már magát sem, az képtelen írni, mert még a keservét sem tudja szavakba fojtani. Ugyanis már nem tudom, hol kezdődik ő, s hol végződöm én, minden szavam az övé, a gondolataim azokból az álmokból intenek vissza nekem, amiket vele álmodtam még. Én már nem akarok sok mindent ettől a világtól, csak nyugalmat és békességet, túlélni a napokat újra és újra, amíg az örök kéz végleg le nem zárja a szememet. Nem keresem a boldogságot, az sem engem, és én már megtanultam a sors mozdulataira várni, mert a terveimet mindig elfújta a szél. Lesz, ami lesz, én a víz felett maradok. Ja és ha egy mód van rá, szeretnék a mennyországba jutni.

Baráti (?) üdvözlettel:
Aki már nem vár a csodákra

Ui.: Érzet már valaha olyant, hogy egyszerre akar megölelni és megütni valakit? Ígérem, ha egyszer személyesen is találkozunk majd, azért visszafogom magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése